Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)
1994-09-23 / 31. szám
Paksi Hírnök 1994. szeptember 23. Az ezredvég vándorai Több száz évvel ezelőtt eldőlt már, hogy melyek a centrumot alkotó és melyek a perifériájára szorult országok. Amerika felfedezése, az Atlanti-régió, mint a nyugat-európai térség legfejlettebb részének kialakulása, a meginduló tőkés fejlődés a világgazdaság átrendeződését vonta maga után. Ez az átrendeződés pedig cseppet sem kedvezett a közép-európai térség országainak, sőt! Azóta eltelt néhány száz év, s ezt a lemaradást behozni nem vagyunk képesek. Persze beszélnek egységes Európáról, felzárkózásról, de a szívük mélyén még a legelhivatottabbak is tudják, hogy csupán költői gondolatokat szajkóznak. Miközben ők a világot akar, ják megváltani, az egyszerű - mondhatni pór - nép a fennmaradásáért küzd. Egyre népszerűbb lett nem a szülőhazában küzdeni, hanem más országok határain belül. így aztán megindult egy újfajta népvándorlás - nem a menekültáradatra gondolok -, akik a munka, a megélhetésért nyúlnak útlevelükhöz. A lengyelek, erdélyi magyarok, ukránok hozzánk jönnek dolgozni, a magyarok Tengizbe, Kuvaitba, az ügyesebbje Ausztriába és Németországba megy eladni magát. Az embert próbáló, sanyarú körülmények közül, némi pénzzel a zsebben hazatérő vándorok egy része - általában a pórul jártak - fogadalmat tesznek, hogy soha többé nem teszik ki lábukat az anyaföldről, egészen addig, amíg a szükség ismét nem kényszeríti őket. A szükség pedig nagy úr. Így marad az örök körforgás, s megy a magyar, az erdélyi, a lengyel, a szlovák, a cseh, az ukrán szanaszét a világba, hogy munkát és megélhetést találjon. « AMUA MAGYAR MUNKÁT ÉS HOZZÁÉRTÉST DICSÉRI... Biztos vagyok abban, hogy többen kinnmaradnak, hiszen megnősültek Kazahsztánban... Még a nyár folyamán szárnyra kapott a hír: augusztus harminca- i dikáig a magyarok elhagyják Tengizt. Több Kazahsztánból hazatért munkavállaló is megerősítette ezt. Paksról és környékéről több százan vállalták az ottani munkát, akad olyan, aki hét évet is „lehúzott” a sivatagban. Rácz Mihály is ott volt a kezdeteknél, amikor még egyetlen épület sem állt. Aztán felépült Magyarújváros, elkészült a mű jó része, viták és sztrájk után kiegyezés a munkáltató és munkavállaló között. Gyanítom: sok ezer honfitársunk fogja még megemlegetni Tengizt. Mindezekre is emlékezik Rácz Mihály, aki 1986. augusztus 18-án érkezett oda:-Mi magyarok voltunk az elsők, akik elkezdték az ottani munkálatokat. Lehettünk három és fél ezren. Nem volt könnyű, sátrakban laktunk, olyan homokviharok jártak, hogy nem láttunk tíz-tizenöt méternél tovább. Voltak gázszivárgások, viszont megfelelő védőfelszereléssel láttak el bennünket. A hüllőkkel, rovarokkal óvatosnak kellett lenni, figyelni, hol rejtőznek. Kígyóbőrből óra vagy nadrágszíj készült, a skorpiót viaszba öntöttük. Inkább a pókok voltak veszélyesek, akadt köztük olyan, aminek a csípése akár halálos is lehetett. A kommunális létesítmények fél év alatt készültek el: mi építettük fel a raktárakat és az infrastruktúra nagy részét. Később a legmagasabb építményeken is magyarok dolgoztak, ugyanazt a csúszózsalus megoldást alkalmazták, mint az atomerőmű szellőző kéményeinek építésénél. Tengizben - mint minden zárt közösségben - is akadtak nézetkülönbségek, de többnyire a baráti összetartás érvényesült:-Napi tíz órát dolgoztunk, munka után nemigen volt kedvük egymással torzsalkodni az embereknek. Paksról, illetve környékéről Tengizben úgy három- és ötszáz fő között voltak. Biztos vagyok abban, hogy többen - talán végleg - kint maradnak honfitársaink közül, hiszen sokan megnősültek Kazahsztánban, és az is elképzelhető, hogy többen más cégeknél dolgoznak tovább. Egy bizonyos: Tengiz munkát, megélhetést biztosított. Ami pedig a várost és az erőművet illeti, mindkettő a magyarok szorgalmát, hozzáértését dicséri, övék volt a munka oroszlánrésze, ezt egyetlen ott dolgozó külföldi vállalat sem vonhatja kétségbe. RÁCZ MIHÁLY TENGIZBEN
