Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)
1994-09-02 / 28. szám
1994. szeptember 2. Paksi Hírnök S PAKSRÓL IS BEVONULTAK AZ IFJÚ KATONÁK... Késő este van, a presszóban kellemes hangulat. Kint vadult szél tépi a fák koronáját, átláthatatlan esőfuggöny leng égtől a , földig, zivatar tombol. Bent két fiatal bevonulóval beszélgetek a katonaéletről való elképzeléseikről, érzéseikről.-Mire ezek a sorok eljutnak az olvasókhoz, ti már a sereg tagjai lesztek. Milyen érzésekkel búcsúztok a polgári élettől?-Nem hiszem, hogy különösebb megpróbáltatások várnának rám - válaszolja egy tagbaszakadt, copfba kötött hajú fiú, a tizenkilenc éves Iker István. - Sportoltam, ha szórakozni próbálnak velem megvédem magam. Nem baj, hogy most vonulok be, így már húszévesen leszerelek.- Munkahelyről vonulsz? -Igen, lakatos vagyok. Egy kft-nél dolgoztam Százhalombattán. Annál a munkánál talán még a hadsereg is jobb lesz...- Nem félsz a fegyverektől, a bezártságtól?- Miért félnék azoktól a csűrdöngölőktől? Inkább érdekelnek. Ami a bezártságot illeti, dekádban dolgoztam, egy hétig munkásszállón voltam, egy hétig itthon. Nem hinném, hogy a honvédség sokkal bezártabb lenne, egyébként szeretem a kemény dolgokat.-Neked erről mi a véleményed? - kérdeztem a húszéves Winkler Ferencet.-Én nem rajongok ezért az egészért. Utálom a bezártságot, az erőszakot abnormális dolognak tartom. Valószínű, hogy Sárbogárdra visznek, s mint hallom az egy... hely.- Mivel foglalkoztál eddig?-Magasfeszültségű villanyszerelő vagyok. Volt munkahelyem, barátnőm, minden.- Múltidőben említed a barátnődet...-Ő még velem van, de ki tudja mi lesz egy év múlva?-Hogyan telnek a bevonulás előtti civil napok?- Korhelykedünk a haverokkal - mondja. - Most már nemigen érdekel bennünket a civil élet, huszonötödikén úgyis mindennek vége.- Hátha mégsem...- Könnyű ezt mondani. * * * Készülődöm, még kezet szorítok a két ifjú honvédjelölttel, elviselhető katonaéletet kívánok és megjegyzem, hogy kétezerrel kevesebb fiatal vonul be az idén. Távolodom a presszótól, de tisztán hallom, ahogy énekelnek: „Hol vannak a katonák?...” Daliás idők? SZARKAJÓZSEF Alig csendesük el a város a L leszerelő öregkatonák örömünnepétől, máris egy másik, „bús vigalom” vette kezdetét. A bevonuló fiatalok búcsúztatták a civil életet. Nem túl hosszú az az egy esztendő, mégis sorsfordulónak számít. Megméretés, sokak számára egyenesen: megpróbáltatás. Azok a tizen-huszonévesek, akik idáig a kötetlen élet feltétlen hívei voltak, többnyire elborzadva gondolnak az eljövendő esztendő kötöttségeire, ugyanakkor némi kíváncsi várakozás is tapasztalható köreikben. Nincs pontos számadatunk arról, bogy hány paksi fiatal öltötte magára huszonötödikén a mundért, mindenesetre a városban tapasztalható gyakori bevonuló ünnepségek arról tanúskodnak, hogy nem kevesen készülődtek a hadsereg kötelékeibe. Hol vannak már azok a „daliás idők”, amikor békeidőben, büszkén, felszalagozva határozott, kemény léptekkel indultak a bevonulok a pályaudvarok, laktanyák felé... Hol vannak a „daliás” legények, akiket virágcsokrokkal búcsúztattak a könnyes szemű leányok? Nótaszó jelezte útjukat, és a polgárok elismerő tekintete kísérte őket. Hol vannak azok az embert próbáló bevonulások, amikor keserű volt a szájakban a nóta, hiszen az ifjú embereket lövészárok, aknatűz, halál, sebesülés, fogság várta...? Reméljük ez az idő soha többé nem tér vissza. Kóronként változott a civil lakosság véleménye a mundérról, egyszer tisztelték, felnéztek rá, másszor sajnálták „szegény kiskatonákat” és az is megesett olykor, hogy lenézték, vagy tartottak tőlük borvirágos kihágásaik miatt. Munkanélküliek - csalók hálójában Egyre többen keresnek állást. A betölthető munkahelyek száma egyre kevesebb. A hirdetési újságokat böngészve a munkanélküli kapva kap minden lehetőségen. A paksi rendőrkapitányságra augusztus 10-én két feljelentés érkezett egy álláshirdetéses csalással kapcsolatosan. A feljelentők hirdetési újságban olvastak számukra kedvező külföldi munkalehetőségről. Levélben jelentkeztek a megadott címen, ahonnan írásos tájékoztatót kaptak. Eszerint Németország, Ausztria és Norvégia lett volna a fogadó ország, ahol hatvanórás munkahét keretén belül 1900-2900 márka lett volna az ajánlott kereseti lehetőség. A hirdető Prosperitás Kft. személyenként 7800 forint jelentkezési díjat kért, melyért hatvan-kilencven napos határidővel ígérték a munka biztosítását. A jelentkezéseket ez év július 1-jétől várták. A Paksról jelentkező két személy Budapestre utazott a megadott címre, hogy a kért összeget befizesse és személyesen beszéljen a kft. ügyvezetőjével. A cím egy magánlakásé volt, ahol már hosszú sorban álltak a leendő munkavállalók. Egy hölgy fogadta az érkezőket, aki a befizetett összegről számla helyett csak egy nyugtát adott és mindenkitől elkérte az útlevelét, melyről szintén nem adott átvételi elismervényt. A két paksi férfi pár ezer forinttal szegényebben, útlevél nélkül, egyre nagyobb kétségek közepette tért haza. Eltelt az ígért kilencven nap, de a Prosperitás Kft.-tői semmilyen jelzés nem érkezett. Felhívták a megadott telefonszámot, ahol egy ingerült férfihang közölte, hogy az egy magánlakás, amit ő a nyár időtartamára bérbe adott. Ezzel a kör bezárult. Se pénz, se munka, se útlevél. A rendőrség kéri, hogy aki az üggyel kapcsolatosan bármilyen felvilágosítással tud szolgálni, értesítse a paksi kapitányságot.
