Paksi Hírnök, 1994 (6. évfolyam, 1-43. szám)
1994-06-17 / 17. szám
1994. június 17. 7 PAKSI HÍRNÖK Erre a munkára születni kell Énekkar az aranyketrecben Sokak olvasmányai között szerepelt Benedek professzor Aranyketrec című regénye, amely könyv valójában egy a világtól elzárt kis társadalmat, egy elmegyógyintézet lakóinak életét írja le. Azokról az emberekről szól, akik valamilyen módon másként viselkedtek, mint az megszokott, azokról, akiket az „épek” kerítéssel körülzártak, hogy még csak látniuk se kelljen őket, s tőlük megszabadulva élhessenek. S a könyvben szó volt azokról is, akik mégis megpróbáltak elfogadható életet és otthont teremteni emezeknek, akikről többnyire még a családtagjaik sem akartak tudomást venni. Pálfán működik a Tolna Megyei Önkormányzat Fogyatékosok Otthona és Rehabilitációs Intézménye. Az Apponyi család egykori kastélya ad otthont annak az intézménynek, amely 1990-ig a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket fogadta az ország egész területéről, majd ettől fogva az értelmi fogyatékosokat helyezték el itt. A váltás nem volt egyszerű, hiszen az addig gyermekeknek otthonul szolgáló épídet nem tudott megfelelni az új követelményeknek, s nagyon nehéz volt ezeknek a felnőtt embereknek úgy otthont teremteni, hogy mindenki az állapotának megfelelő ellátásban részesülhessen. A pálfai lakóknak pedig igenis otthon kell, sok szeretettel, hiszen valamennyien megjárták már az összes kórházat, szanatóriumot. Az ő gyógyulásukra nemigen van lehetőség, a cél az állapotuk fenntartása és a hanyatlás megelőzése. Problémát jelent, hogy a jelenlegi 250 lakó közül csak negyvennek van állandó családi kapcsolata, további kilencven embert látogatnak meg évente egyszer, ám a többiekről a család nem kíván tudomást venni. Szerencse a szerencsétlenségükben, hogy az eltaszítást többségük érzelmileg nem tudja megélni. A pálfai lakók közül kétszáztizenketten veleszületett fejlődési rendellenességük miatt kényszerültek az otthonba, s harmincnyolcán a rehabilitációs intézményhez tartoznak. Ők harmincnyolcán, ha megfelelő családi háttérrel rendelkeznének, képesek lennének az önálló életre. Éppen ezért az a cél, hogy elősegítsék a normális életbe való visszatalálásukat. Ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, hogy még azok közül is, akiket a család gondoz, sokan először csak akkor találnak társra, barátra, ha otthonba kerülnek. Ők a „normálisak” között mindig is megkülönböztetettek maradnak, s igazi kapcsolatot nem képesek, csak a magukhoz hasonlókkal kialakítani. Az otthon lakóit 64 ápolónő és 11 fős mentálhigiénés csoport látja el. Ők azok, akik emberfeletti energiával nap mint nap odaadják magukat azért, hogy segítsenek másokon, hogy elviselhetőbbé tegyék számukra az életet. A legfontosabb feladatuk a türelem és a megértés. Hogy mindig minden kérdést és kérést figyelmesen hallgassanak végig, s a lehető legnagyobb odaadással forduljanak az otthon lakóihoz. Mert ők nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is az ápolóktól függnek, akik elég, ha kissé ingerültebben szólnak, már képesek ezzel felborítani a gondozottak érzelmi és lelki életét Ezt a munkát pedig nem lehet megfizetni, erre születni kell. Siklósi Mihállyal, az intézmény igazgatójával beszélgetve megtudtuk azt is, hogy 70 millió forintból kell gazdálkodniuk. A 120 alkalmazott bére 30 millió forint, ami a munkájukhoz képest nem túl magas fizetést jelent. Az élelmezés 10 millió, a fűtés 5,5 millió, az áram 1,7 millió forintba kerül. A fennmaradó összeg a ruházkodásra, a gépek, az épületek karbantartására, vízdíjra, s egyéb, minden háztartásban előforduló kiadásra kell. Természetesen ebből a pénzből csak vegetálni lehet Nincs mód korszerűsítésre, komolyabb átalakításokra. A vezetőség tisztában van vele, hogy emberibb feltételek között is el lehetne helyezni ezeket az embereket - hiszen Nyugat-Európában, ha a családok végszükség esetében intézetbe adják a betegeket, akkor ott azért mások a körülmények. Valószínűleg, hogy családiasabban tudják megoldani az elhelyezésüket, s nem 10-18-an kényszerülnek egy hálóban lakni. Jobb lenne - mondja az igazgató -, ha mindenki, mint otthon, vissza tudna húzódni a külön kis kuckójába, s csak amikor társaságra vágyik, akkor keresné fel a közösségi helyiségeket. Ettől függetlenül, mint laikus látogató úgy vettem észre, hogy az itt élő emberek nyitottak, kedvesek. Az otthon kapuja tárvanyitva, mégis ritkán fordul elő, hogy valaki elszökne. Az igazgató szerint ez részben magyarázható a lakók állapotával, hiszen többnyire félnek az ismeretlen helyzetektől, embe* rektől. Másrészről megpróbálnak számukra olyan programokat biztosítani, hogy az lekösse az érdeklődésüket, ne unatkozzanak, s ne is gondoljanak az elmenetelre. A foglalkozások természetesen az egyéni igényekhez alkalmazkodnak, vannak munka jellegű, terápiás és képességfejlesztő foglalkozások. Előfordul, hogy nem mindig van kedvük az embereknek részt venni a közösségi életben, de hát ez gyakran a falakon kívül élőkkel is előfordul. Az ilyen esetekben szó sincs erőszakról, vagy rábeszélésről - mondja az igazgató, hiszen egy-két nap elteltével ezek az emberek visszakapcsolódnak a csoport munkájába. Az otthon lakói közül sokan sportolnak, úsznak, atletizálnak. Tízen vannak az énekkarban, hiszen a fogyatékosság mellett ragyogó képességekkel rendelkeznek. A beszélgetés végére betoppan Siklósi Mihály 8 éves leánykája. Kiderül, hogy ő és családja az otthon területén lévő házban élnek, amióta átvette az intézmény vezetését A gyereklány magabiztosan közlekedik a lakók között, beszélget, játszik velük. Mint azt az édesapa mondja, egyetlen egy esetben sem fordult még elő, hogy bárki is bántotta volna a kislányt Szeretik a gyereket, és ő is jól megvan a többiekkel. Ha nem is erőlteti, hogy a lánya valaha felnőttként fogyatékos emberekkel foglalkozzon, az azonban biztos, hogy érzékeny emberré válik. Olyanná, aki nem fogja elutasítani a másságot, aki megértő lesz, s nem ujjal fog mutogatni a rászorultakra, hanem segíteni fog - vallja Siklósi Mihály. -nemes-
