Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-04-07 / 7. szám
PAKSI HÍRNÖK 2 1993. április 7. csípős, esőt is permetező márciusi szél. Honleányok és honfiak vonulnak most már egy akarattal a nyomda elé és hamarosan kézről kézre adják a szabad sajtó első kész termékét, a Nemzeti dalt és a politikai követelések 12 pontját... Ez a vers most már él az emberekben. Nemcsak a szív fölé tűzött kokárdákban, hanem a nemzetért való áldozatkészségben is... 145 év sem halványította el mindezt. Mai ifjúságunk méltó örököse akar lenni az akkori ifjaknak. Iskoláink tanulói most is annak a versnek erejét hirdetik. Mire tanít ez a vers ma is? Hitre tanít, népünk jövőjében, erejében, szabadságában. Testvériségre tanít. Ekkor írta egy német költő, Heine a versét: „Ha a magyar nevet hallom, szűknek érzem a német mellényemet” Ez az ünnep ma is élő. Minden évben, mint stafétabotot adja tovább ifjúságunk. Igaz, nékik ez már történelem. De hadd mondjam el néktek a személyes vallomást. Nékem még élet. Iskolás korom első éveiben 1927-28-ban még ott ült a tornateremben tartott ünnepélyünk első sorában 5-6 ősz, reszkető kezű férfi, kik ’48-as honvédek voltak. Még látták Kossuthot, Bem apót, Görgeyt és beszéltek a tápióbicskei csatáról. Túl életük 90. évén. Ez a három színű kokárda az ő emlékük is. Annak a versnek az emlékét adom tovább néktek. Vigyétek és adjátok ti is tovább: Szemünket talán könny homályosítja, hangunk talán már nem olyan érces, de kimondjuk: „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.” Ez a magyar nép forradalmának vallomása.” Az ünnepi beszédet követően demonstrációra került sor. Honvédelmi ezredek jelképes lovas bevonulását láthatták az ünneplők. A lovakat ESZI-s diákok nyergelték. A látványos esemény után Bajor Péter, Vörösmarty Mihály: Harcidal című versét mondta el. A megemlékezés utolsó részében újabb indulókat fújt a városi zenekar, majd Nagy László: Tűz című versét hallhattuk Balogh Judit előadásában, utána a paksi néptáncegyüttes szemet gyönyörködtető fellépését láthattuk, szatmári táncokat roptak a dobogón. Ady Endre: A Tűz Márciusa című versét Varga Viktória, a Dunakömlődi Általános Iskola tanulója mondta el, őt követte Veroszta Eszter, József Attila: Magyarok című versével. Az ünnepség a Szózat közös eléneklésével fejeződött be. OLÁH ZOLTÁN A szép számmal gyülekező tömeget a városi fúvószenekar fogadta a Szent István téren. Hartmann József vezette rezesek ’48-as korabeli indulókat fújtak. 10 óra után pár perccel a Himnusz eléneklése után, Benke Gábor, ESZI-s diák, Utassy József: Zúg március című versét adta elő az Erzsébet szálló erkélyéről. Ezt követően a Deák Ferenc Általános Iskola diákjai adtak műsort. Produkciójukat a Länderer nyomdában jelenet köré csoportosították. Utánuk a //-es Számú Általános Iskola énekkara lépett színpadra. Többek között Petőfi Sándor: Nemzeti dal című versét énekelték el meggyőző felkészültségről tanúskodva. Őket a IV. Számú Általános Iskola ünnepi zenés irodalmi betétje követte. Színvonalas műsorukat a Tolcsuay László által megzenésített Nemzeti dal részletei kísértékvégig. Válogatásukban hallhattuk Dinnyés József saját dalait és más kortárs kötlők megzenésített verseit is. A kis diáksereg sikeres produkciója a felkészítő pedagógusok munkáját dicséri. Ezután hallhattuk Sólyom Károly nyugalmazott evangélikus lelkész ünnepi beszédét: „Kedves paksi ifjúság, tisztelt ünneplő városi polgárok! Egy 145 évvel ezelőtti történelmi eseményre emlékezünk, az 1848-as magyar forradalomra, amely a magyar államiság történetében először állított felelős kormányt a nemzet élére, megteremtve ezzel a nemzeti függetlenség és szabadság akkor elérhető legmagasabb szintjét az osztrák-magyar királyság keretében. Már évtizedeken át folytak a reformországgyűlések, és heves vitákban próbálták megfogalmazni a nemzeti felemelkedés, a haladás, a jólét a gazdaság, a társadalom reformját.. 1848 elején egyszerre Európaszerte felforrósodott a levegő. Január 12-én Palermóban, január 27- én Nápolyban, február 24-én Párizsban robbant ki a nemzeti forradalom, március elején Bécsben is megmozdult a nép. Pesten még csend van, lázas tanácskozásban él a diákság, de még nincs erő, ami cselekvést indítson. A költők egy-egy nép prófétái. Egy lánglelkű költő asztalán már egymás alá íródnak a sorok, már születik a riadókiáltás. Ez a vers aztán végigsüvít az emberek ezrei felett és lobban a tűz, ifjak, öregek, férfiak és nők, inasok és tudósok, jobbágyok és földesurak szívében kelt riadót a kiáltás: „Talpra magyar, hí a haza...” Egy pillanat alatt válik eggyé tízezernyi szív érzése, akarata, szándéka, döntése és visszhangozza a vers refrénjét: „a magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk.” Ez már a forradalom hangja. Feltámadott a tenger... Egyetlen puskalövés nélkül, barikádok nélkül lobogtatja a kibomlott nemzeti zászlókat a Ünnepelt a város
