Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-11-17 / 23. szám
1993. november 17. 13 PAKSI HÍRNÖK Aki megjárta Koszovói Bizonyára még sokan emlékeznek a szeptember elején a dunaföldvári benzinkútnál bekövetkezett halálos kiemenetelű autóbalesetre, amikor egy Svájcban vendégmunkás koszovói család öt tagja vesz tette életét. A paksi Pantar Temetkezési Bt. alkalmazottja Bognár József Dunaföldvár felé tartott, amikor gépkocsija CB-rádióján értesült a tragédiáról. Cége őt bízta meg az elhunytak hazaszállításával is. A részletekről a háborút megjárt pilótával beszélgettünk.- Mikor indultak és hová?- Szeptember 11-én délután fél ötkor. Előttünk, Koszovó legdélibb falujáig, a szerencsétlenül jártak hozzátartozói mentek, mögöttünk egy másik Tolna megyei temetkezési vállalkozás kocsija. A hercegszántói határállomáson hagytuk el az országot. A kisjugoszláviai határőrök nem akartak beengedni a CB rádió miatt. így visszafordultunk, s a rádiót a magyar határőröknél hagytuk megőrzésre Az út során érzékeltük a mérhetetlen szegénységet. A benzinkutak, a boltok zárva voltak, szerencse hogy vittünk magunkkal elegendő élelmet, italt. A koszovói határszakaszon az előttünk haladó autót megállította a szerb rendőr, mi folytattuk volna utunkat, ha a rendőrök nem ordibáltak volna. Óriási szerencsénkre meghallottam az egyikük sípolását, ugyanis pár pillanat múlva csőre töltött géppisztolyok szegeződtek ránk. Ha nincs letekerve az ablak, akkor most nem beszélgethetnénk itt... Természetesen azonnal a fékpedálra tapostam, s már ott is termett a kalasnyikovos 16-17 éves szerb gyerek, aki kirángatott az autóból. Elállt a lélegzetünk. Egy rablógyilkossal nem bánik úgy a smasszer, mint ahogyan ő bánt velem. Csuklómat megragadva, mint egy elítéltet, megalázó módon vezetett a parancsnokához. Sosem voltam még ennyire kiszolgáltatott helyzetben. Ne csodálkozzanak a szerbek, ha az ilyen és ehhez hasonlói sok esetben sokkal durvább cselekedeteikért sokan nem szívlelik őket a világon. Minden ellenőrző pontnál megállítottak azért is, mert magyar állampolgárok vagyunk, a magyar rendszámú autóval. Ennyi elég is volt nekik a minősíthetetlen, megalázó hangnemhez. A következő hasonló esetnél a koszovói határ előtt a 13 évesnél alig idősebb gyerek végig üvöltött, meg se várta, hogy odanyújtsam az útlevelemet, kirántotta a zsebemből, a géppisztolyt ekkor is fölhúzták. Talán az mentett meg minket, hogy megmutattuk, hogy halottakat szállítunk. Ha az is a tudomásukra jut, hogy azok a szerencsétlenek muzulmán halottak, akkor végünk lett volna. Ennyi az ellenőrző pontokon történtekről.- Hol, milyen időközönként tudtak pihenni, étkezni?- Úgy 200-300 kilométerenként álltunk meg nyújtózkodni, ha volt étvágyunk, ettünk, ittunk is. Egyszer egy valaha nagyon szép időket megélhetett vendéglőnél álltunk meg. Koszovói kísérőink meghívtak vacsorára, amit köszönettel elhárítottunk. A hazujról hozott elemózsiából falatoztunk. Ók négyen roppant szegényesen megvacsoráztak, ittak hozzá három sört, egy üdítőt és kávét. Az üdítőt már elfogadtunk, ami „mindössze”: egymillió-négyszázhetvenezer dinárba került, s azóta lehet, hogy már a dupláját kérik mindezért. * - Milyen volt a fogadtatás a célba érkezés után Koszovóban?- Mikor megérkeztünk, az elhunytak megsiratása után, harminc kilométeres körzetből mindenki eljött, aki élt és mozgott. Egy palotába invitáltak minket, ahol az összesereglettek vártak ránk, hogy vendégül láthassanak. Ilyet csak filmeken láttam eddig. A kávét két kislány egy gyönyörű tálcán kínálta föl nekünk térden állva. Mindent el kellett fogadnunk, ellenkező esetben megsértettük volna őket. Szinte hihetetlen, hogy ilyen tragédiák közepette is mennyire tiszteletben tartják hagyományaikat, szokásaikat. Elérkezett a hazainduíás pillanata, az út visszafelé éppoly ismeretlen volt, mint idejövet. A térképet alig tudtuk használni, mivel több tucat település föl sem volt tüntetve Ha nehezen is, végül elverekedtük magunkat az autópályáig, ahol már egyenesebb volt az utunk. A visszafelé utazáskor tapasztalt zaklatások szerencsére nem jártak közvetlen életveszéllyel.- Mikor lépték át a magyar határt?- Pontosan vasárnap éjfélkor. Fellélegeztünk, mintha egy csata után lettünk volna, bár halálosan fáradtak voltunk. Nem csoda, hiszen egyfolytában negyven órát talpon voltunk, ebből én szinte megállás nélkül huszonnyolc órát vezettem le Nem mertünk pihenni az út mellett Hercegszántónál a határállomáson visszakaptuk a CB-t és nagyon megkönnyebbültünk, mert tudtuk, itt már nyugodtan megállíthat a rendőr, nem fog ránkszegezni géppisztolyt, nem üvöltözik velünk, nem rángat ki a kocsiból. Bajára érve értesítettük a hozzátartozókat, hogy nemsokára érkezünk, jól vagyunk. Ekkor már Laci bá vezette az autót. Iszonyú fáradt voltam, mire Paksra értünk, a cég udvarába. Hamar megérkezett főnökasszonyunk is, akinek a boldogságtól volt könnyes a szeme Otthon a feleségem várt, kislányom az igazak álmát aludta. Megcsókoltam őket, aztán be az ágyba, pillanatok alatt elaludtam.- Ez több volt, mint egy nagy utazás. Megtenné még egyszer ezt a veszélyes utat?- Talán igen. De inkább azt kívánom, hogy soha az életben ne legyen szükség hasonló okból ilyen utazásra. OLÁH ZOLTÁN------------------------------------------------------------- „ A tárgyalóteremből jelentjük \_________________________________________) Bizony, gyakran bosszantó esetek történnek az autók körül. Bosszantó, hogyha nincs hova parkolni, bosszantó, ha az autós végre talál egy jó helyet, de az éppen másokat akadályoz a mozgásban, vagy csak úgy érzi az illető, hogy az az autó, amely arra a bizonyos helyre állt, azzal zavar valamilyen vélt, vagy valós „felségterületet”. így aztán ismert fogás — sajnos —, hogy a „beparkolt” autóst azzal tanítják „mérésre” hogy leeresztik a kerekét, letörik az antennáját, vagy éppenséggel a tükrét törik. Np már csak azért, hogy többet ilyesmi ne jusson eszébe Álljon máshova, vagy ahova akar. Valami hasonló alapszituáció játszódhatott le a közelmúltban. Rokonlátogatásra érkezett családjával Sárszentlőrincre Kovács Nándor rendőrtörzszászlós. Személygépkocsiját Borsos István házának közelében hagyta, a Kossuth Lajos utcában. Amikor a rokonlátogatás véget ért, Kovács Nándor látta, hogy visszapillantó tükrét valaki letörte A rendőr rögtön kapcsolt, hiszen tudta rokonságától, hogy Borsosék nem veszik szívesen, ha házuk közelében prkol valaki. Bement hát a Borsos-házba, és ott némi szóváltás után Borsos István kezeit hátracsavarta és ezer forint kártérítést követelt. A férfi megadta magát, és szólt a feleségének, hogy az ezer forintot fizesse meg. Kovács a pénzt eltette, és távozott. A hátracsavart kezű ember nyolc napon belól gyógyuló csuklózúzódást szenvedett. Törött a tükör, cserébe reccsent a csukló: az persze nem volt bizonyított, ki is volt a tettes, az adok-kapok viszonyt azonban a jog nem ismeri, még akkor sem, ha morálisan - ha szabad így mondani -.„egyik dolog sem volt szép, önmagában. így került az ügy a Paksi Városi Bíróságra, ahol a közelmúltban hozott ítéletet dr. Vincze Zoltán büntetőtanácsa, amely Kovács Nándort bűnösnek mondotta ki önbíráskodás bűntettében, és ezért őt tizennyolcezer forint pénzbüntetésre ítélte, és a vádlottat kötelezte a csaknem háromezer forintos perköltség megtérítésére is. * * * -Ugyancsak nézeteltérés volt - ezúttal Madocsán, a Sarki kocsmában —, két jó ember között, némi szeszes állapotban. Bozsoki Lajos Havasi Attilát ütötte meg, akár egy főnyereményt, vagy ahogyan mondani szokás: betakarta, mint Moszkvát, a hói Mivel a „kultúr” elé már nem volt idejük kimenni, így a „szóló” a földön folytatódott, de nem is akárhogyan: Bozsoki harapott, méghozzá Havasi Attila bal kezének harmadik ujján egy jó nagyot. Emiatt Havasi ujján maradandó sérülés emlékezteti őt örökre a kocsmai találkozóra. Az ügyben most hozott ítéletet a Paksi Városi Bíróság. Bozsoki Lajost egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték és ötezer forint pénz mellékbüntetést is kapott. Az ítélet jogerős.
