Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1993-11-17 / 23. szám

1993. november 17. 13 PAKSI HÍRNÖK Aki megjárta Koszovói Bizonyára még sokan emlékeznek a szeptember elején a dunaföldvári benzin­kútnál bekövetkezett halálos kiemenetelű autóbalesetre, amikor egy Svájcban ven­dégmunkás koszovói család öt tagja vesz tette életét. A paksi Pantar Temetkezési Bt. alkalmazottja Bognár József Dunaföld­­vár felé tartott, amikor gépkocsija CB-rá­­dióján értesült a tragédiáról. Cége őt bízta meg az elhunytak hazaszállításával is. A részletekről a háborút megjárt pilótával be­szélgettünk.- Mikor indultak és hová?- Szeptember 11-én délután fél ötkor. Előttünk, Koszovó legdélibb falujáig, a sze­rencsétlenül jártak hozzátartozói mentek, mögöttünk egy másik Tolna megyei temet­kezési vállalkozás kocsija. A hercegszán­tói határállomáson hagytuk el az országot. A kisjugoszláviai határőrök nem akartak beengedni a CB rádió miatt. így visszafor­dultunk, s a rádiót a magyar határőröknél hagytuk megőrzésre Az út során érzékeltük a mérhetetlen szegénységet. A benzinkutak, a boltok zárva voltak, szerencse hogy vittünk ma­gunkkal elegendő élelmet, italt. A koszovói határszakaszon az előttünk haladó autót megállította a szerb rendőr, mi folytattuk volna utunkat, ha a rendőrök nem ordi­­báltak volna. Óriási szerencsénkre meg­hallottam az egyikük sípolását, ugyanis pár pillanat múlva csőre töltött géppisz­tolyok szegeződtek ránk. Ha nincs letekerve az ablak, akkor most nem beszélgethetnénk itt... Természetesen azonnal a fékpedálra tapostam, s már ott is termett a kalasnyikovos 16-17 éves szerb gyerek, aki kirángatott az autóból. Elállt a lélegzetünk. Egy rablógyilkossal nem bánik úgy a smasszer, mint ahogyan ő bánt velem. Csuklómat megragadva, mint egy elítéltet, megalázó módon veze­tett a parancsnokához. Sosem voltam még ennyire kiszolgáltatott helyzetben. Ne csodálkozzanak a szerbek, ha az ilyen és ehhez hasonlói sok esetben sokkal dur­vább cselekedeteikért sokan nem szívlelik őket a világon. Minden ellenőrző pontnál megállítottak azért is, mert magyar állampolgárok va­gyunk, a magyar rendszámú autóval. Ennyi elég is volt nekik a minősíthetetlen, megalázó hangnemhez. A következő hasonló esetnél a koszovói határ előtt a 13 évesnél alig idősebb gye­rek végig üvöltött, meg se várta, hogy oda­nyújtsam az útlevelemet, kirántotta a zse­bemből, a géppisztolyt ekkor is fölhúz­ták. Talán az mentett meg minket, hogy megmutattuk, hogy halottakat szállítunk. Ha az is a tudomásukra jut, hogy azok a szerencsétlenek muzulmán halottak, ak­kor végünk lett volna. Ennyi az ellenőrző pontokon történtekről.- Hol, milyen időközönként tudtak pi­henni, étkezni?- Úgy 200-300 kilométerenként álltunk meg nyújtózkodni, ha volt étvá­gyunk, ettünk, ittunk is. Egyszer egy vala­ha nagyon szép időket megélhetett ven­déglőnél álltunk meg. Koszovói kísérőink meghívtak vacsorára, amit köszönettel elhárítottunk. A hazujról hozott elemó­zsiából falatoztunk. Ók négyen roppant szegényesen megvacsoráztak, ittak hozzá három sört, egy üdítőt és kávét. Az üdítőt már elfogadtunk, ami „mindössze”: egymil­­lió-négyszázhetvenezer dinárba került, s azóta lehet, hogy már a dupláját kérik mindezért. * - Milyen volt a fogadtatás a célba ér­kezés után Koszovóban?- Mikor megérkeztünk, az elhunytak megsiratása után, harminc kilométeres körzetből mindenki eljött, aki élt és moz­gott. Egy palotába invitáltak minket, ahol az összesereglettek vártak ránk, hogy ven­dégül láthassanak. Ilyet csak filmeken láttam eddig. A kávét két kislány egy gyö­nyörű tálcán kínálta föl nekünk térden áll­va. Mindent el kellett fogadnunk, ellenkező esetben megsértettük volna őket. Szinte hihetetlen, hogy ilyen tragédiák közepette is mennyire tiszteletben tartják hagyo­mányaikat, szokásaikat. Elérkezett a haza­­induíás pillanata, az út visszafelé éppoly ismeretlen volt, mint idejövet. A térképet alig tudtuk használni, mivel több tucat te­lepülés föl sem volt tüntetve Ha nehezen is, végül elverekedtük magunkat az autópályáig, ahol már egyenesebb volt az utunk. A visszafelé utazáskor tapasztalt zaklatások szerencsére nem jártak közvet­len életveszéllyel.- Mikor lépték át a magyar határt?- Pontosan vasárnap éjfélkor. Felléle­geztünk, mintha egy csata után lettünk volna, bár halálosan fáradtak voltunk. Nem csoda, hiszen egyfolytában negyven órát talpon voltunk, ebből én szinte meg­állás nélkül huszonnyolc órát vezettem le Nem mertünk pihenni az út mellett Her­cegszántónál a határállomáson visszakap­tuk a CB-t és nagyon megkönnyebbül­tünk, mert tudtuk, itt már nyugodtan megállíthat a rendőr, nem fog ránkszegez­ni géppisztolyt, nem üvöltözik velünk, nem rángat ki a kocsiból. Bajára érve értesí­tettük a hozzátartozókat, hogy nemsokára érkezünk, jól vagyunk. Ekkor már Laci bá vezette az autót. Iszonyú fáradt voltam, mire Paksra értünk, a cég udvarába. Ha­mar megérkezett főnökasszonyunk is, aki­nek a boldogságtól volt könnyes a szeme Otthon a feleségem várt, kislányom az igazak álmát aludta. Megcsókoltam őket, aztán be az ágyba, pillanatok alatt elalud­tam.- Ez több volt, mint egy nagy utazás. Megtenné még egyszer ezt a veszélyes utat?- Talán igen. De inkább azt kívánom, hogy soha az életben ne legyen szükség hasonló okból ilyen utazásra. OLÁH ZOLTÁN------------------------------------------------------------- „ A tárgyalóteremből jelentjük \_________________________________________) Bizony, gyakran bosszantó esetek tör­ténnek az autók körül. Bosszantó, hogyha nincs hova parkolni, bosszantó, ha az au­tós végre talál egy jó helyet, de az éppen másokat akadályoz a mozgásban, vagy csak úgy érzi az illető, hogy az az autó, amely arra a bizonyos helyre állt, azzal za­var valamilyen vélt, vagy valós „felségterüle­tet”. így aztán ismert fogás — sajnos —, hogy a „beparkolt” autóst azzal tanítják „mérésre” hogy leeresztik a kerekét, letörik az antennáját, vagy éppenséggel a tükrét törik. Np már csak azért, hogy többet ilyes­mi ne jusson eszébe Álljon máshova, vagy ahova akar. Valami hasonló alapszituáció játszódha­tott le a közelmúltban. Rokonlátogatásra érkezett családjával Sárszentlőrincre Kovács Nándor rendőr­törzszászlós. Személygépkocsiját Borsos István házának közelében hagyta, a Kos­suth Lajos utcában. Amikor a rokonláto­gatás véget ért, Kovács Nándor látta, hogy visszapillantó tükrét valaki letörte A rendőr rögtön kapcsolt, hiszen tudta rokonságától, hogy Borsosék nem veszik szívesen, ha házuk közelében prkol valaki. Bement hát a Borsos-házba, és ott némi szóváltás után Borsos István kezeit hátracsavarta és ezer forint kártérítést követelt. A férfi megadta magát, és szólt a feleségének, hogy az ezer forintot fizesse meg. Kovács a pénzt eltette, és távozott. A hátracsavart kezű ember nyolc napon belól gyógyuló csuklózúzó­­dást szenvedett. Törött a tükör, cserébe reccsent a csukló: az persze nem volt bizonyított, ki is volt a tettes, az adok-kapok viszonyt azonban a jog nem ismeri, még akkor sem, ha moráli­san - ha szabad így mondani -.„egyik do­log sem volt szép, önmagában. így került az ügy a Paksi Városi Bíróságra, ahol a közelmúltban hozott ítéletet dr. Vincze Zoltán büntetőtanácsa, amely Kovács Nándort bűnösnek mondotta ki önbí­ráskodás bűntettében, és ezért őt tizen­nyolcezer forint pénzbüntetésre ítélte, és a vádlottat kötelezte a csaknem háromezer forintos perköltség megtérítésére is. * * * -Ugyancsak nézeteltérés volt - ezúttal Madocsán, a Sarki kocsmában —, két jó ember között, némi szeszes állapotban. Bozsoki Lajos Havasi Attilát ütötte meg, akár egy főnyereményt, vagy ahogyan mon­dani szokás: betakarta, mint Moszkvát, a hói Mivel a „kultúr” elé már nem volt idejük kimenni, így a „szóló” a földön folytatódott, de nem is akárhogyan: Bozsoki harapott, méghozzá Havasi Attila bal kezének har­madik ujján egy jó nagyot. Emiatt Havasi ujján maradandó sérülés emlékezteti őt örökre a kocsmai találkozóra. Az ügyben most hozott ítéletet a Paksi Városi Bíróság. Bozsoki Lajost egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték és ötezer forint pénz mellékbüntetést is kapott. Az ítélet jogerős.

Next

/
Thumbnails
Contents