Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-08-11 / 16. szám
1993. augusztus 11. 9 PAKSI HÍRNÖK „Stuart Mária” előadása estéjén a Nemzeti Színház egyik zártszékén egy tisztes táblabíró ült, bizonyos író mellett, s a fölvonás közben így szólt hozzá, ugyan uraságod nem tudná megmondani, hogy hol lakik doktor Arany úr? Nem ismerek ilyen nevű doktort, válaszoltam. Nem-é? Pedig híres emberlehetaz, én minap gyönyörű tündérmesét olvastam tőle a Divatlapban, mely annyira megtetszett nekem, hogy rászántam magamat általa gyógyíttatom meg makrancos köszvényemet mely már három szomszéd vármegye orvosaival dacolt Ön most csalatkozni fog, válaszoltam, hiszen azon Arany úr, aki a kérdéses szép mesét írta, nem orvos és nem is lakik Pesten. - Dehogynem, dehogynem; hiszen van eszem, hogy nem jövök vaktában negyven mérföldnyi távolságból Pestre. Doktor bizony az a szegény poéta, mert én ezt világosan olvastam egy más munkájában, melyet a rudnói papról írt s már akkor is nagy bizodalmát éreztem iránta, mert ugyancsak szívem szerint írt a zsidókról. - Oh 1 ön Arányi urat érti? - És így világosodott fel a tévedés, mely miatt a Tekintetes Úr negyven mérföldet fáradozott ... Az bizony ecsém.... Remélem meggyőződtél állításom igazáról. Egy hibája van gyógyintézetemnek: a rüh egy nemét, a vízkórt nem képes megorvosolni. Bizony nagy baj, ha az ember nem fér meg a bőrében. írjon bírálatot az ebadta, ha tud, elhallgatom, ha még annál igazságtalanabb lesz is: de az ilyen komisz packázást, iskolagyerekes kipoétázást nem szenvedhetem. S hogy csinál viccet azon úri ember, ha engem történetesen nem Aranynak, hanem például Platinának hívnak.” A levél első része azt mutatja be, hogy miként igyekeztek Petőfit lejáratni, pórias költőként bemutatni. Minderre a paksi költőt használták fel, aki, mint később rátérek, határozottan visszautasította, hisz Petőfivel és Arannyal a legjobb barátságban volt, sőt Petőfivel Aranyt meg is látogatta nagyszalontai otthonábaa A levél második része Arany humorára vetfényt, aki méltóbban nem is válaszolhatottvolna az őt kigúnyoló cikk írójának, minta záró mondatával: Mit talált volna ki gúnyolására a kritizálója, ha Platinának hívják! Mindenesetre e három levélrészlet érdekes oldaláról mutatja be a két koszorús költőnket Mintegy igazolják ők a bizalmas, baráti társalgást helyettesítették leveleikkel. Jámbor Pál véleménye az ebugatásról 1849. január 1. után. ( Jámbor Pál látogatása Aranynál Petőfivel „Egyszer Petőfi Sándor felszólított-ez a kormány Debrecenbe költözése után történt - menjünk át Nagyszalontára. Elfogadtam az indítványt Az út nagyon szellemes volt, mert mind a ketten hallgattunk O alkalmasint új csatadalt írt mert csak a hazával foglalkozott; én pedig egy kedves lényről gondolkodtam: vajon mit csinál? Az ilyen út a leggyümöV csözőbb, mindig nyújt valamit Különben Petőfi nem szeretett sokat beszélni. Hanem Arany házában aztán egészen beszédes lett Úgy tűnik most föl előttem a nagyszalontai alacsony ház, mint egy kis kápolna, hol a két jóbarát, a két testvérköltő áldozott a múzsának. Néha elkezdtek olvasni, de nem verset, hanem egymás szemében, egymás lelkében a jövendőt, pedig ez már nem volt titok többé. Már akkor büszkesége volt mind a kettő a nemzetnek Mindketten írtakmárakkorolyan műveket, melyet csak vates (jövendőtsejtő) költők hallhattak Milyen gyorsan repültek a versek! Nem mertem zavarni őket álmaikban, félve, hogy ha behozzák a párolgó levest, elné< múlnak a csatadalok Sok idő elrepült azóta, sokszor megjártam Váradot, Debrecent, de ez a kirándulás Petőfi társaságában le Aranyhoz, életem egyik élménydús emléke marad. ” Petőfi és Arany távol éltek egymástól, teháta nagyszalontai intim együtdétre többé nem kerülhetett sor. A három költő egymást becsülő és tisztelő barátsága azonban ma is példamutató a lánglel kék számára, ha egyáltalában ráfigyelnek szellemes, őszinte levelezésükre 1894. Jámbor véleménye az ebugatásról „Gyulai Pál koszorús ítészünk (kritikusunk) azt írta egyik bírálatában, én le akarom rontani Petőfit, hogy ai emigrációban kiadott könyvem nem hiba, nem tévedés, hanem valóságos bűn! Hát halljuk a rettentő bűnt: Könyvem 284-ik lapján szóról szóra ezeket írtam: ... ki volt Petőfi?a magyar nép dalnoka, vigasztalója, földerítője, öröme, bánata, egy szóval a magyar Béranger. Ha minden bíráló összeesküdnék, ha ötven évig mindig azt nyomatnák, hogy Petőfi nem volt költő, a nép nem hinné el és igaza volna, mert Petőfi csakugyan született költő. Kérdezem a közönségtől, vajon lehet-e többet, jobbat írni dalnokunkról? Hisz midőn Berangerhez hasonlítóm, nem a magyar nemzet, hanem az egész költővilág babérát tettem homlokára. Elég nekem cím és babér helyett az, hogy Petőfit és a magyar költészetet, annak kultuszát én vittem a Szajnapartra, ahol népszerű lett! Mégis Gyulai azt akarná elhitetni azokkal, akik könyvem nem olvasták, hogy én Petőfit le akarnám rontani. Azonban nem állhatom meg, hogy emlékül, a haragos bizottság másik tagjának szóló költői levelemet meg ne zengjem!” Költői levél Vadnai Károlyhoz Egy költeményt kérsz, kis Tündér barátom, Van költemény több, mint íródeákom; Vers volna, hála Isten itt elég, Termékenyebb nem volt a múzsa még. Ha ünnepünk van versben is beszélek. Hányféle lelket nem beszél a lélek, Midőn piros ruhába öltözik. Mint a madár és égi mindenik? Hát házi gazdád, mért nem énekel? Hisz a tudós cím többet követel! Minek kopogni másnak ajtaján, Amikor a házban ül a csattogány! Minthogy kötőmben más nincs csak kavics, (Megrostálnád a drága gyöngyöt is) lm aprajából itt van egy marok Nem adhatok mást mint amit bírok... ...Petőfiről eszembe jutsz druszám, A szent Olypról dörgő kritikus. Ki azt hirdette, hogy lerombolom Petőfit minden áron? Én Uram?!Itt Cinna, jobbom, jer foglalj helyet Ki adta át nevét a franciáknak? Ki ültette át legjobb műveit? Ki ülteté Beranger bácsi mellé, A hol nem ül más mint -Anacreon? Inkább lerontok minden kritikust Lerontom inkább a nagy palotát A dunaparton Hemselman kezével, Mint egy hajszálát bántsam dalnokunknak. Oh mert az ő hajszála mind borostyán!Azért híres druszámra nem haragszom, Megszoktam én már a fulánkokat Legkedvesebb barátaimtól is. Sőt a mi több, nem fáj, -cseppet se fáj. Te verset kértél? lm csak egy kavics- De a parittya szárnyán messze visz. Meditáció Még a legújabb „Új Magyar Lexikon” is ezt közli többek között Jámbor Pálról: „... gyakran mesterkélt, finomkodó és dagályos versei a Honderű című folyóiratban jelentek meg, melynek szerkesztője Petrichevich Horváth Lázára középszerű Hiadort, minta legnagyobb magyar költőt, a pórias Petőfivel szemben igyekezett népszerűsíteni.” Ezzel szemben Jámbor Pál önéletrajzában azon tűnődik, kinek nyújtsa az első zöld levelet A bácsalmási képviselőnek - akit mindig meglátogatott, ha arra vette útját? Garay Jánosnak - a kedves szerkesztőnek, aki közölte Jámbornak az édesanyja haláláról írt elégiáját? Itt áll előttem Arany János szobra fenséges nyugalmában, neki nyújtsam?, ki ilyen volt az életben is, komoly tetőtől-talpig. Hogy is gondoltuk volna a nagyszalontai házban, hogy nemsokára egyikük a Duna-parton, a másik a Múzeum kertjében fog mosolyogni a múlandóságra. Mégis talán Aranynak? Dolgoztam több évig a szépirodalmi lapjában. Egyszer két hosszabb költeményt küldtem be neki, nem is volt hazai tárgyú, mégis 50 forint tiszteletdíjat küldött érte. Szívesen fogadtam, de még inkább a jellemző levelet, melyben elárulta, hogy azt a honoráriumot saját szekrénye fiókjából vette, mert a Koszorú tárcája jelenleg nagyon lapos. Jámbor Pál időközben honfiúi és politikai téren is felnőtt a két költőóriáshoz és mint önéletrajzából kiderül, még akkor sem szűnt meg ápolni szellemi hagyatékukat mikor ők már a néma sírban nyugodtak íme a hitvallása: Kedvem volna összetörni lantom. Egy nagy ország, nagy eszmék oda! Hol a nemzet, melynek énekeljek? Nincs egünkön a hír csillaga! Csoport nélkül áll miloi Venus, Lant s kard nélkül jár az ifjú, agg! Ilyen korban nem tudok teremteni: Bár hazámban sok a sivatag! Ákáciák közt ülnek a tudósok Őrültházban forr a gondolat, Mit több század szült, a sok remekmű, Máglya hamva lesz egy perc alatt Ami illat az mind részegítő, Ami virág az mind hervatag; Ily korban nem méltó teremtni, Bár hazánkban sok a sivatag! A romokból fölrepülni félek Fáj a napfény, hidd el! fáj a lét! Dőlni láttam jéghideg közöny közt A világnak első nemzetét „Oh ne hadd ég! a honts obelisket Együtt esni!” így esdett az agg, Szív nélkül ledönték mindkettőt A nagy ország egy nagy sivatag! Egy időben Strassbourg s Notredame ég, A halálra minden nagy megért; Nincs oltára a szép, jó, s igaznak A bohócok nyernek csak babért Ha költő vagy porba homlokoddal! Hisz mi nagy volt lenne sír hallgatag. Bár tudnék világot teremtni? Nézz Párisra! - jobb a sivatag. Pest június hó, 1871. HIADOR E költői triumvirátus vázolt gondolatain úgy vélem még mindenkinek számos lehetősége van a meditációra. Érdemes tehát a sárgult leveleket is át-átböngészni,-mert egyik sem manipuláció, elevenen vág a kor élő valóságába, lüktet magával ragad, helytörténeti forrásaink maradandó értékeiként A levél több a memoárnál, kérdez és feleletet vár. 1849. Párizs Jámbor Pál egy emigrációjába érkezett levélről „£gy este Párisban búsan ültem a Helder kávéházban, lapozva a Charivarit, mi falánkságul szolgált azoknak akik bőségesen ebédeltek! Levél Magyarországról!-szólt hozzám lépve egy régi barátom és emigráns társam. A mint felnyitom a levelet, azonnal fölismertem apró, finom betűit Soha Perilia levele mélyebb hatást nem gyakorolt Ovidra. Mennyi világosság egyszerre az égboltjából!Tisztán láttam a Kárpátokat magas ormaikkal, melyek földeríték a jövendőt Láttam az utcát, ahol lakott, láttam édesanyját ősz fürtjeivel, láttam az erkélyt, mindent. Szerettem volna megölelni a levél hozóját, a kávéház összes vendégeit Ha számkivetésben lehet boldogság, akkor e percben én is boldog voltam. E kis levél talizmánom lett a sivatagban. A nap nem hunyt le fejem fölött és a remény csillaga ismét ragyogni kezdett, mint a múltban. Tíz évi távoliét után visszatértem hazámba, hol a Duna épp oly hatalmasan hömpölygött, mint hajdan. A Szent Gellért hegy épp oly mogorva volt, mint búcsúzásom napján. Az ő barátságos páholya ott állt a régi helyén, melyben még nehány nap előtt egy boldog család mosolygott, - csak egy változott: a főrangú hölgy nem élt többé. Sietek, mert hegyek alján nőnek az árnyak, de nem magamért, hanem sírban alvó barátaimért, kiknek sírkoszorún kívül sok hálával tartozom.” Az alvó barátok között az első helyet nemzetünk két nagy poétája, Petőfi Sándor és Arany János foglalta el, Jámbor idős korában is. Hogy is törekedett volna ő, a paksi cipész céhmester fia, Petőfi lerontására? Mi adhatna erre a koholmányra egyértelműen elutasító választ mint a levelezésük. DR. NÉMETH IMRE helytörténész
