Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-01-13 / 1. szám
PAKSI HÍRNÖK 12 1993. január 13. Ég és föld között Beszélgetés Priskin Antal bádogossal Az evangélikus templom tetején Priskin Antal, bádogos. Valószínű, hogy csak ez állna a cégtábláján, ha volna. Pedig ez az ember több annál. Nemcsak egyszerű bádogos mester, akinek köszönhetjük a paksi Szentlélek-templom réz sisakfedőit, az evangélikus templom tetőzetének fedését vagy a sevillai magyar pavilon rézdíszítéseit Hogy miért több és mivel, azt döntse el az olvasó. „1949-ben születtem Békés megyében, Mezőkovécsházén. Itt jártam általános iskolába, itt kezdtem sportolni hatéves koromban. Volt egy tanárom, aki kitalálta, hogy atlétizéljak, de én jobban szerettem volna valamilyen labdajátékban részt venni. Nos, így kerültem közel a kézilabdához. Közepes tanuló voltam, talán azért nem jobb, mert soha nem tanultam. Csak annyit tudtam, amennyi az iskolában rám ragadt, de a kézügyességem mindig jó volt Az általános iskola elvégzése után „vasúti” iskolába szerettek volna beíratni a szüleim, de ez nem sikerült az akkori körülmények: kuláklista stb. miatt Az apám így nem tudott velem mit kezdeni. Milyen fura az élet! Egy másodpercen múlott hogy majdnem órás lettem. Az apám végső elkeseredésében elvitt órás barátjához, aki elvállalta, hogy felvesz engem tanulónak. Ha így alakult volna, talán most toronyórákat javítanék Szegény ember azonban mielőtt felvehetett volna, meghalt Végül egy zsidó bádogosmesterhez kerültem, aki megyeszerte híres mesterember volt Ő javította Békés megyében a templomok tornyait Ez a bádogosmester igazán jó ember volt s mivel három évig voltam ott, szinte már a családba tartoztam. Ez a család egy bádogosdinasztia utolsó tagja volt ami vele véget ért, hiszen neki két lánya volt Így érhetett az a szerencse, hogy nekem adhatta át három emberöltő tapasztalatait és azt - az életemet ma is meghatározó - gondolatot hogy teljesen mindegy, mit csinál az ember, hajói csinálja. Egy juhász is lehet hasznos ember, ha jól végzi a munkáját.. A harmadik év végén azt mondta a mester, hogy megosztja velem a műhelyét dolgozzunk együtt 17 éves voltam akkor, előttem a világ, állítólag tudok egy szakmát és egyébként is olyan izgága voltam. Szerettem volna megmutatni a szüleimnek, hogy el fogok érni valamit Dunaújvárosban, az akkori Sztálinvárosban élt nagybátyám és így kerültem oda. Végigjártam mindent amit akkor lehetett és kellett, munkásszállókat stb. A Dunai Vasműben a kokszolóban kezdtem. Itt előfordult hogy rám szóltak: Nem kell annyira dolgozni! Én persze a maszek élethez voltam szokva, ahol sokat és keményen dolgoztunk. Itt megtanultam sok mindent azt is, hogy nem kell dolgozni, de sok hasznosat is, pl.: hegeszteni. Később elkerültem a Kohászhoz, ott megtudták, hogy kézilabdázóm, így hát beléptem a Kohász csapatába. 1967-ben elmentem katonának. Budapesten a díszszázadban szolgáltam. Az elvem, hogy amit csinálok, azt jól csináljam, még a katonaságnál is megtartottam, hiszen az apám és a mesterem hitvallása is ez volt Utána bekerültem a sportszázadba és elkezdtem játszani, mint beállós a Honvéd csapatában. Utána letelt a katonaidőm és 1969-ben leszereltem. A Kohász kért, hogy jöjjek vissza Dunaújvárosba. Tőlük kaptam lakást is. Innét kezdődött az én igazi életem. Edzettem, elkezdtem dolgozni a vendéglátónál, mint karbantartó. Szerencsére egy sportbarát igazgatóval akadtam össze. Ekkor egy két évre a munkát félretettem és éltem, mint minden huszonéves fiatal. Azután már 1975-öt írunk, majd ’76., ’77., ’78. és láttam, hogy nincs tovább. Bár jól ment a kézilabda, úgy gondoltam - amit ma is vallók -, mindent akkor kell abbahagyni, amikor a legszebb. Most utólag is úgy gondolom, hogy jól tettem, mert elvesztem volna. Közben letettem az edzői szakvizsgát is. Ezután módszeresen elkezdtem készülni arra, hogy önálló leszek. Volt garázsom és nekiálltam gyűjteni a szerszámokat hogy be tudjak rendezni egy műhelyt Felkerestem idős bádogosokat hogy tőlük szerezzem meg azokat a dolgokat melyekre a munkához szükségem lesz. Persze, ez nagyon nehéz volt mert mindenki borzasztóan ragaszkodott a szerszámaihoz, mint ahogy én is ragaszkodom egy jelentéktelen kalapácshoz is. Olyannyira, hogy a műhelyemből nem kerülhet ki, amíg én élek. A műhelyemre egyébként nagyon kényes vagyok, mindig minden a helyén van, bármikor be lehet jönni. Ezt láttam a mestertől is. Nagyon jó érzés, amikor azt mondják: Hű, de szép műhelyed van! Élt Perkátán egy Lukszics nevű idős bádogos, akihez néha kijártam dolgozni. Ez az ember megbetegedett de még akkor is ott ült a bezárt műhelye előtt, amikor levágták az egyik, majd a másik lábát és őrizte a kincseit. Véletlenül csöppentem a bádogos szakmába, mégis megszerettem olyan észrevétlenül, ahogy szerelmes lesz az ember. A mezőkovácsházi templomtorony volt az első, ahonnét szétnézhettem. Ezt még a mesteremmel csináltuk. Az édesanyám elájult nekem csodálatos érzés volt Ahhoz, hogy az ember ilyen magasságban dolgozzon, nagyon jó fizikai erőnlét szükséges. Én nem iszom, nem dohányzom, de hetente háromszor úszom 3000 métert az uszodában. Ez talán a sportmúltamból is ered. Persze a magasban én is félek, mindenki fél. Aki azt mondja, hogy nem, az nem mond igazat Amikor először dolgoztam úgy, hogy kötélen ereszkedtem le, nagyon féltem. De 'meg kellett csinálni, már csak azért is, mert engem úgy vittek oda, hogy majd a Tóni megcsinálja. Tulajdonképpen ez nagyon jó érzés volt ezért csinálom az egészet Ha megígérek valamit meg is teszem, mert holnap elvesztem a hitelem. Ide kell az akaraterő, ami szerintem nagyon sok emberből hiányzik. Ha én akarok valamit az elérem. Egyszer egy templomtornyot javítottam és ki kellett cserélnem a keresztet és az alatta lévő gömböt ami az úgynevezett keresztfára van felfűzve. Mikor a gömböt leemeltem, zörgést hallottam. Otthon szétszedve egy kis szelencét találtam benne, amiben egy nagyon régi írás volt Ez a kis levél a gomb készítőjének a nevét tartalmazta, egy évszámot és egy kérést mégpedig azt hogy aki megtalálja javítás során a szelencét tegye majd vissza, akár kiegészítve a levelet a saját nevével. Nos, ezt én visszaraktam és csak én tudok róla. Például ettől fogva lehet az ember szerelmes a munkájába. Én templomrajongó vagyok, egyébként is imádom a régi építészetet A templomnak olyan miliője, olyan atmoszférája van, amely megfogalmazhatatlan. Az első önálló, nagyobb megbízásom annak a dunapataji templomnak a javítása volt melyről a szelence kapcsán már beszéltem. Ennél a munkánál számomra az anyagi elismerésen túl a legnagyobb ajándék az a Biblia volt melyet az ottani plébánostól kaptam. Azt hiszem, ezt nevezik erkölcsi győzelemnek. Ez is hozzájárult ahhoz az őrülethez, megszállottsághoz, amivel az ember ezt a munkát végzi. Ezután nagyon sok templomot javítottam még és idekerültem Paksra azzal a megbízással, hogy a Makovecz által tervezett új templom réz sisakfedőit megcsináljam. Itt ismerkedtem meg Makovecz Imrével, akit nagyon nagyra tartok. Egy barátom, Gárdái György meghívására jöttem Paksra látogatóba. O elvitt Kovács János bácsihoz, a katolikus egyház gondnokához, akitől megtudtam, hogy Pakson új templom épül. A rézmunkálatok kivitelezéséhez két vagy három jelentkező volt, akik miután megismerték Makovecz terveit, visszaléptek. A merész vonalak, az újítás egyfajta kihívást jelentettek számomra. így hát én is pályáztam és meg is nyertem. Azzal a gondolattal láttam munkához, hogy ezt megcsinálom, bármi történjék is. Elkezdődött a munka és egyszer lejött Makovecz, akit én még nem ismertem, de sokat olvastam róla és a munkásságáról. Mivel akkor találkoztunk először, bemutatkoztam neki és a kézfogásom kicsit erősnek bizonyult Az ő válasza erre az volt: „A rohadt életbe, ilyen embereket keresek már régóta.” - és elkezdtünk beszélgetni. Végül is elkészült a templom, hogy milyen megelégedéssel, arról már őt és az embereket kell megkérdezni. Azután jött Sevilla. Néztem otthon a tévét és láttam, hogy Makovecz megnyerte a sevillai magyar pavilonra kiírt pályázatot. Azonnal felhívtam és mondtam neki, hogy szeretnék ezen a bulin részt venni, ha alkalmas vagyok rá. Erre ő azt mondta, sokan vannak Tónikám, nem ígérek semmit majd meglátjuk. Két hét múlva jött a telefon: azonnal menjen fel Pestre ez ügyben. Kiderült, hogy hat pályázó közül én nyertem meg ennek a rézmunkálatnak a kivitelezési jogát Makovecznek csak annyi kikötése volt, hogy ez a buli jó buli legyen. A kivitelezést végül is egy szobrász barátommal közösen végeztük, mégpedig úgy, hogy ő öntötte ki a formákat és én megcsináltam ezekre a rézfedést Hogy milyen érzés volt mikor készen lettünk? Ez az, amit nem lehet megfogalmazni. Itthon csak kevesen tudják, hogy ezt én csináltam, mert nem szeretem a kirakatot. Csak az tudja, akinek tudnia kell róla. Azt hiszem, most már elégedett ember vagyok. Jó érzés, hogy van olyan dolog, amit én csináltam és megmarad utánam. Most már úgy gondolom, megérte a sok szenvedés, a sok, embertelen körülmények között végzett munka. Bár fiatal koromban megtettem olyanokat, amiről ma tudom, hogy őrültség volt, mégis úgy érzem, soha nem fogok megöregedni, hiszen az élet megtanított arra, hogy mindig tudni kell felállni és nincs olyan, hogy az ember ne bírná tovább. -SZDG-
