Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-02-12 / 4. szám
PAKSI HÍRNÖK 4 1992.február 12. Az arany, folyóvizeink fövenytorkolataiban bőven találtatván, már a rómaiak idejében a bennszülött QUadok által nyeretett... (Egyetemes Magyar Encyclopaedia, III. k. 698. o. Pest, 1861.) N. LÁSZLÓ ENDRE A honi aranymosás rövid története 4. Az aranymosás ősi mestersége hanyatlásának azonban egyéb okai is voltak. Ezen okok közül is az első az országhatárok megváltoztatása. Kimutatható, hogy a trianoni döntésig még sokan foglalkoztak aranymosással, bár korántsem anynyian, mint a folyamszabályozást megelőző időszakban. A halálosnak mondható csapást tehát az új határokkal mérték erre a szép és egykor valóban jól jövedelmező ősfoglalkozásra. Hogy mennyien foglalkoztak még az első világháborút megelőző években is aranymosással a Muraközben, azt megtudhatják a SOMOGY 1985-ös 1. számában levő írásomból. Csupán az érdekesség kedvéért közlöm itt dr. Timaffy László néhány Duna melléki adatát (Szigetközi krónika). 1931-ben - a szigetközi - Ásványon 72, Lipóton 39 család élt a Dunából mosott aranyból. 1870-ben 102 ásványi és 54 lipóti aranyászt jegyeztek be, de ezekben az években is még lényegesen nagyobb lehetett azoknak a száma, akik csupán „jövedelmező mellékfoglalkozásként” űzték itt az aranymosást. A régi somorjai (Csallóköz) jegyzőkönyvekben és pénztárkönyvekben sok csallóközi aranyász nevét megtalálhatjuk, s ezek közül a szapiak voltak a leghíresebbek, akik felaranyásztak egészen Linzig, de mosták az aranyat a Vágón, a Garamon és az Ipolyon is. Az első világháborúba „mind elvitték a legények elejét”, s néhány öregember mosta csupán tovább az aranyat. A háború után pedig megfosztottak bennünket aranyban gazdag partszakaszaink és zátonyaink (valamint bányáink) jelentős részétől. S ekkor csappant meg igazán - most már véglegesen - az aranyászok száma. Az egykor oly büszke és hozzáférhetetlen aranyászdinasztiák leszármazottai már nem a vizek partján keresték meg mindennapi kenyerüket, hanem a földeken és az üzemekben. S ennek ellenére mégis mi történt meg? A harmincas évek derekán, a legsúlyosabb gazdasági válság idején aranyláz tört ki Magyarországon és a munkanélküliek tömegei lepték el a Duna győri szakaszát. „...Néhány évvel ezelőtt szenzációként hatott a hír, hogy a Duna homokja tele van aranyszemcsékkel s hogy ennek az aranynak a kitermelése elképzelhetetlen lehetőségeket nyújt a meggazdagodásra. Néhány fanatikus ember nyomában a munkanélküliek tömegesen lepték el a Győr fölötti Dunaszigeteket s különleges gépek segítségével, melyeket sajátkezűlég készítettek, megkezdték az aranymosást... ...Három-, négy- és öttagú csoportok alakultak, valósággal részvénytársasági alapon, de tőke nélkül; igaz, szerintük a tőke, az erő, a munkakészség és a szorgalom mindegyikükben ott izzott, egy szebb, egy boldogabb jövő reményében... ...A nincstelenek rohamát a pénzes emberek is követték, akik nagy összegeket fektettek be modem aranymosógépekbe és munkásokat toboroztak, illetve fogadtak fel abban a reményben, hogy ez a munka és befektetés alaposan kifizetődik és meghozza gyümölcsét. Egész gyári üzemekhez hasonló berendezések létesültek a Duna partján (Ácsnál, Komárom megyében isi), eldugott kis szigetein és zátonyain. Az aranyláz tetőfokra hágott nemcsak a Győr fölötti Dunarészeken, hanem az ország több folyómenti részében is. A szegényebb nép közül sokan pénzzé tették utolsó kis vagyonkájukat is. hogy az új Kaliforniában a lelőhelyre költözhessenek. Többen még meghalt hozzátartozóik sírkövét is áruba bocsátották azzal a feltett szándékkal, hogy majd állítanak neki szebbet, ha sikerül az aranymosás... És mi lett ennek az aranyláznak a vége? A magukkal hozott pénzt felélték. A szakértelem nélküli munka úgyszólván eredménytelen maradt, s az arany pedig a Dunában maradt. Szegények, gazdagok belefáradtak, belebuktak az aranykeresésbe..." (Eötvös Gyula: Magyar Kalifornia. Aranymosók közt a győri Dunán. Tolnai Világlapja, 1941. 46. sz.) Az eredmény nem is lehetett más, hiszen a szerencsétlenek azt hitték, hogy a Duna fövenye mindenütt egyformán gazdag aranyban, s nem ismerték azokat a partszakaszokat, zátonyokat, ahol a Duna valóban lerakja aranyát, nem ismerték a dunai (murai és drávai is!) arany Jelenlétét” csalhatatlanul eláruló és az avatott számára könnyen felismerhető jeleket, mint ahogyan az arany itteni kitermelésének ezidáig egyedül lehetséges módját sem. Az igazi aranyászok nem kötötték az „ idegenek” orrára a tudományukat, s így azok csak egymástól tanulhattak, vak vezetett világtalant... Ugyanebben az időben körülbelül húsz-huszonöt munkanélküli ácsi fiatalember sajátította el az aranymosás módszerét egy győri ékszerésztől, s mivel ez hatszor-tízszer (saját szavaik!) annyit jövedelmezett, mint a napszámosmunka, ki is tartottak a Duna mellett egészen addig, amíg el nem vitték őket katonának - a második világháborúba!... Háború után egyikük-másikuk újra elkezdett aranyászni, de a hivatalos szervek ezt nem nézték jó szemmel, hogy szolidan fogalmazzak, s általában a határövezetben való csavargásnak minősítették (ez történt a Dráva és a Mura esetében is!), zaklatták őket állandóan, nemegyszer megverték, de be is zárták őket, s így más munka után néztek. Némelyikük - a saját bevallása szerint - sírt, amikor Rákosi zsoldosai abbahagyatták vele az aranymosást. Legtöbbjük az ácsi cukorgyárban helyezkedett el. Ma már csak néhányuk él, emlegeti a régi szép időket, de már egyikőjüknek sincs arra ereje, hogy aranyat mosson, a fiataloknak pedig nem nagyon fűlik a foguk ehhez a valóban nehéz munkához... Nagyjából ugyanez történt a Duna északi partján is. Háború után már csak néhányan jártak le a Dunára aranyászni, s ezek száma is évről évre csökkent, egészen a nyolcvanas évekig, amikor néhány fiatal - az itt rendezett aranymosó tanfolyamokon - elsajátította nagyjából az ősi mesterséget, s ezek a szabad idejükben néha aranyásznak. Ez azonban az ősi módszerrel - tekintve a megnövekedett igényeket is - már
