Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-12-30 / 27. szám
PAKSI HÍRNÖK 12 1992. december 30. A „Magyar Jádzó Társaság” Thália szekerén A hideg novemberi szélben már a kora délutáni órákban gyülekezni kezdett a kíváncsi publikum. A szánok, kocsik csengős lovakkal siklottak, suhantak a Rhédey-ház elé, s díszes ruhákba öltözött urak s hölgyek fáklyák fényénél kerestek maguknak ülőhelyet az első emeleti táncszálában. Sok kíváncsi nemes kisasszony már reggel elindult Tordáról, Bánffyhunyadról, hogy időben érkezzen Kolozsvárra, el ne késsen a fontos eseményről. Lassan elcsendesedik a zsibongás, a terem végében ácsolt színpad elé kilép a daliás, valamikori huszártiszt, Kótsi Patkó János (ki atyai örökségét a teátrum oltárán áldozta fel), s belekezd Beköszöntő beszédébe: „A színjátszó sokkal fontosabb ember a köz társaságban, mint amilyennek sokan képzelik. Az ő kezében vannak a lélek munkáját ébresztő szerek, melyeket sem a törvény, sem a király tekintete mozgásba nem hozhat A hatalmas, a hipokrita, a magát tettető kivonja magát a törvény hatalma alól, de a színjátszóé alól bajosan, sőt nem is, ha a színjátszó jól játszik.” Szavaiból tükröződik, hogy az első színidirektor korán felismerte: a színház nemcsak szórakozásra szolgál, ennél sokkal fontosabb nevelő, erkölcsnemesítő hivatása. Kótsi korának gyermeke volt, a világosság századáé. Ezzel a felismeréssel mindjárt a XV1I1. sz. nagy európai eszmeáramlatába kívánja bekapcsolni szülőföldje első állandó színtársulatának munkáját. Ezen az estén, 1792. november 11-én megkezdi hát működését a Magyar Jádzó Társaság. Ne feledkezzünk meg azonban Felvinczy György uramról sem, aki már 1696-ban kért, s kapott engedelmet, hogy Erdélyben színjátékot rendezhessen latin s magyar nyelven. Meg is kezdi Felvinczy társaival a játékot, nem lévén azonban lehetőségük valamely szála bérletére, a város polgárházainak kiugró ereszei alatti széles, nyitott padlásnyílásokban szavaltak az aktorok a városi publikumnak. Ezek az eresz alatti padlások voltak tehát az első hajlékai a hivatásos magyar színjátszásnak. Vissza 1792. november 11-re, Kótsi társulatához, kik a Szén utcai Rhédey-házban megkezdik előadásukat. A direktor irodalmi műveltségét dicséri, hogy az erdélyi magyar színjátszás a Shakespeare-kultusz jegyében indult Már 1793-ban színre kerül a Rómeó és Júlia, majd a Hamlet az Othello, a Makrancos hölgy - a kolozsvári urak s dámák nagy gyönyörűségére. A Hamlet előadásáról - melynek szövegét németből a fiatal Kazinczy fordította - ezt írta a Bécsi Magyar Hírmondó: „Az erdélyi Magyar Jádzó Társaság majd szinte oly tökéletes megelégedésre játszotta tegnap a Hamletet mint kevéssel ezelőtt Rómeót és Júliát Többnyire számos Hallgatókhoz vagyon szerencséje ezen buzgó iparkodású Társaságnak”. A teátristák sorsa azonban bizonytalanná válik később, mikor felmondják nekik a Rhédey-ház bérletét, s állandó terem híján több évig vándorolnak Erdély s Magyarország útjain hajléktalanul, és eszik a vándorkomédiások keserű-édes kenyerét Kolozsvár népe azonban nem hagyja színészeit s magát teátrum nélkül. Már 1804- ben megkezdik egy állandó színház tervezését és építését A végleges hajlék, a Farkas utcai színház 1821-re készül el, közadakozásból, részben közmunkával. Adakozik itt mágnás, polgár, nagybirtokos, kisbirtokos, iparos, kereskedő, hivatalnok - egyszóval az erdélyi magyar népközösség. Az épület terveit Alföldi Antal, kolozsvári építész készíti. Nem lévén ehhez tapasztalat előzmény, a terveket nyugat-európai ismeretek alapján valósították meg. Mégis az épület külsejével természetesen és romantikusan illeszkedett bele a történelmi városnak legjellegzetesebb utcaképébe; a közelében állott a vele egykori református kollégium, a közeli utcában emelt unitárius templom, s a környék hangulatát meghatározta több múlt század eleji díszes kolozsvári polgárház. Káli Nagy Lázár, megyei főbíró, ki maga talán legtöbbet tevékenykedett a színház felépítése körül, egy nagy, bársonyborítású, aranyozott, bőrös sarkú rézkapcsos „fóliántos könyvbe”, melyet a színház történetének megörökítésére készíttetett, ezt jegyzi be: „a Nemzeti Teátrum igen jó móddal, egész belső realitásaival, fényességeivel 1821. esztendő mcirczius 10-re a dekorációk, kortinák, kulisszák, festett vásznai Bécsből hozattatván, tökéletesen elkészül és márczius elején az alább írandó actorokkal, actricekkel a méltóságos bizottság megszegődvén (...) az írt 1821. esztendőben a Nemzeti Társaság játékait Korvinus Mátyás című darabjátékával elkezdi”. (Káli Nagy Lázár ezzel a főliántos könyvével - melyre 1938-ban bukkan rá dr. Jancsó Elemér irodalomtörténész - az első magyar színháztörténész lett) A sikerekben eltelt évtizedek után az elöregedett épületben az utolsó előadást 1906. június 17-én tartották, a Bánk bánt játszották. Ennek a színháznak - mely 85 éven át művelte, gyönyörködtette a város egymást követő nemzedékeit - utolsó köveit, falait 1934-ben bontották le. Addig azonban e falak sok forró este tanúi voltak, hiszen fellépett itt estéről estére Déryné (1823—27-ig), Megyeri Károly („Van-e ki e nevet nem ismeri...”), Egressy Gábor (1834-ben az ő jutalomjátékaként kerül színre Kolozsváron először Katona József Bánk bánja). A szabadságharc után évekig tagja volta színháznak Prielle Kornélia (aki majdnem Petőfiné lett), s sokszor vendégszerepeit itt Jókainé Laborfalvi Róza. Engedtessék meg itt egy kis kitérőt tennem. Valahányszor szülőföldem felé igyekezem, s gyermekkorom kedves színhelye, Laborfalva feltűnik a messzeségben, eszembe jut az elcsapott enyedi diák unitárius teológus, Benke József, akinek szépen induló pályája azért szakadt meg, mert társaiból színésztruppot szervezett, teátrumot játszott az ősi Bethlen Kollégium falai között Elűzetvén a kollégiumból ezen istennek nem tetsző cselekedete miatt ide, haza Laborfalvára érkezik Talán a Szépmező felől jött Sepsiszentgyörgyről, s Uzonnál átjött a Feketeügy hídján, vagy a Rétyi nyír irányából közelítette meg szigorú apja ősi kisnemesi portáját? Nyakas, kemény apja azonban nem bocsátja meg fiának rajongását a teátrum iránt elébe vágja apai örökségét s örökre elűzi házából. Az elcsapott diák gyalog eljut Bécsbe, próbálkozik a Burgban, majd visszatér Erdélybe, Kolozsvárra Kótsi színházába. Innen hamarosan önálló színtársulatot szervezvén Magyarországra kerül át Hogy miért fontos e témánál az ő személye? Mert az ő leánya Benke Judit a későbbi Laborfalvi Róza, a reformkor és a további évtizedek legünnepeltebb színésznője, kit 1848 nyarán a fiatal Jókai feleségül vesz. (Nevét a Rózát Déryné Széppataki Róza iránti tiszteletből választotta a fiatal színésznő.) B.enke Józsefről, Laborfalvi Rózáról, a magyar színészetről ‘Ignácz Rózsa írt 1942-ben szép könyvet A Róza leányasszony című regény 1942-ben nagyapámnak dedikált példánya ma féltett kincseim közé tartozik S a színjátszás további története? Az idők folyamán a régi Farkas utcai színházon kívül még három hajléka épült a színjátszásnak Kolozsváron. Majd újabb színházak egész Erdélyben: Nagyváradon, Temesváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben. Összesen hét magyar színház működik ma Erdélyben, ha külön számítjuk a Vásárhelyen működő Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola Stúdiószínházát a Köteles Sámuel utcában. Milyen megtartó, lelket gyógyító erő volt a magyar nyelvű színház régen, s milyen ma is? E sorok írójának legmaradandóbb élménye a ’80-as évek elején Vásárhelyen egy Bánk bánelőadás (rendező: Kincses Elemér), mikor is Tiborc nagymonológja után a közönség felállva tapsolt így ünnepelte azt a lehetőséget hogy elhangozhattak olyan szavak, melyeket máshol kimondani életveszélyes lett volna. A színház sok évtizeden át a szent igazságok kimondásának temploma volt melyben zengett simogatott a magyar szó. A hét magyar színház ma is azon fáradozik, hogy teljesítse küldetését amelyért 200 évvel ezelőtt Kótsiék létrehozták Kolozsváron az első magyar nyelvű színházat ,A nemzeti nyelvnek nagyobb gyarapítására, és pallérozására.” S. BENKE ÉVA
