Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-01-29 / 3. szám
1992. január 29. 5 PAKSI HÍRNÖK tott vizsgálatok, házkutatások során az derült ki, az arany „lassú elapadásának” oka az, hogy az új aranyászok igen gyorsan felvették a kapcsolatot az örökös készenlétben álló csempészekkel és kimosott aranyuknak egyre nagyobb részét értékesítették feketén!... Az illetékesek a saját kárukon tanultak ugyan, de a bajon segíteni nem nagyon lehetett, mert az ellenőrzés szinte lehetetlen volt. 1848-ban írja Fényes Elek: „... A Dunából ualó aranymosás az egészre nézve ugyan nem nagy fontosságú, de egyes személyekre nézve sokszor hasznos... A feketekereskedelem — és leginkább éppen a Duna mentén - ekkorra már teljesen elburjánzott, s a sárarany döntő többsége titkos csatornákon külföldre, vagy a hazai vagyonos emberek, főként a zsidóság kezébe került.” Jókai Mór Erdélyben utazgat és az ő érdeklődését is felcsigázza az arany, amit szülővárosa közelében is megtalálhatott volna. De hát a magyar ember már akkor is „lelki messzelátóságban” szenvedett. Éppen azt nem látta, ami közvetlen közelében volt. Erdélyi utazásáról dr. Kristóf György számol be Jókai napjai Erdélyben (Cluj-Kolozsvár, 1925.) című munkájában. Az említett mű 104. oldalán olvashatjuk: Egy gazdag román „a királyi aranybeváltó hivatalban minden aranyát beváltotta aranyporra, akkor ezt a sok-sok aranyport összekeverte az udvarán levő sárga agyaggal, s azzal ott is hagyta szépen. A kutatók rajta jártak, beletapostak, keresztül botlottak rajta, mégsem tudtak rátalálni...” „Megnéztük az aranybeváltó-hivatalt is. Hétfő reggel a környékről jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik eredményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyúrt kis sárga aranyat, s az arany mosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany; azt fizetik mind arannyal, ezüsttel. Ez az abrudbányai ipar. Ahogy más ember gabonát szerez a földből, úgy keresik ők abból elő az aranyat s azt viszik piacra. Ez a hivatal egy év alatt hat mázsa aranyat s harmadfél mázsa ezüstöt vált be... Fontja az aranynak 444 fiiba számítódik...” A szakirodalomban arra is vannak adatok, hogy a 19. század közepén a Rábából is mostak aranyat. A ’30-as években a Lajta mentén végzett fúrások aranyat mutattak ki, de itt nem említik az aranymosást, olvashatjuk dr. Uzsoki András írásában (Arrabona 1. szám, 1959). „Nem hagyják pihenni” a Felső-Tisza vidékének aranyát a múlt század első felében. Állandóan mosatják, mert az aranyéhség az egész világon csillapíthatatlan. Szakembereket küldenek ki a föveny aranytartalmának vizsgálatára és az elsődleges aranylelőhelyek felkutatására. 1812-ben Szigeti János oláhpolyánai aranybeváltót bízzák meg az aranyelőjövetel felkutatásával, 1829-ben Hell János máramarosszigeti ülnököt. „... Lonka környéke ismét beható vizsgálat alá vétetett, amennyiben az aranytartalmú porond és kavics a Tisza medrében több ponton az aranytartalomra nézve megvizsgáltatott, amikor konstatálva lett, hogy 1000 bécsi mázsa (1 bécsi mázsa kb. 50 kiló) homok és kavicsban 2/4,3/4,1,1,5-től nyolc lat arany foglaltatik, tehát egy latra öt aranyat számítva (1 arany egyenlő 3,5 gramm) a lonkai fűrész melletti homok és kavicsból 1000 bécsi mázsánként 40 arany nyerhető...” A Lónkénál talált szemek különfélék, egészen az 5,2 gramm súlyig, a folyón lefelé kisebbedik a szem egészen a por alakig, ugyanez észlelhető a Vissó folyóban, egészen a torkolatig. 1867-ben Kenessey Albert A magyar Duna és melléke című írásában ezt olvashatjuk: A vidék (a Duna csalló- és szigetközi szakasza) népei közül legérdekesebbek mindenesetre az aranymosók... Csölösztő, Doborgaz - hol pogány sírhalmok vannak - balparti kis helységek mellett elhaladva, szintén a balparti Vajka érseki városkát... látjuk... Itt laknak a legvállalkozóbb aranymosók, kik gyakran föl egész Felső-Ausztriáig keresgélnek a fövenytorlásokban...” Dr. Baranyay József A csallóközi aranymosás című könyvében (Komárom, 1911.) azt olvashatjuk, hogy Ham Lőrinc füssi aranyász a múlt század hatvanas éveiben a Garamra ment aranyat mosni. Komáromban adta el aranyát 150 forintért és ezt az utolsó krajcárig el is mulatta. Pedig ez akkoriban öt tehén ára volt! Könnyen megtehette, mert az általa kimosott arany bizonyára nagyobb részét feketén értékesítette... Lukács Gyula írásában (Az erdélyi bányavidék, Bp. 1867.) olvashatjuk: „... Nálunk az arany háromféle módon nyeretik. Mosás által, mint Hispánia, Itália, Thráczia, Ázsia, India folyóban, amelyekből a legtisztább aranyat kapjuk. Egy más mód az, midőn aknákat és hegyeket ásnak össze. Azok, akik az aranyat keresik, feltörik a gyepet, megmossák az alatta levő földet vagy fövényt, miből megtudhatni, hogy érdemes-e tovább mosni?...” Az emberi tudatlanság és felületesség kiáltó példája lehetne Gonda Béla A magyar Duna című írása, melyben többek között ezt is olvashatjuk: „... alkalmunk volt egyszersmind megismerkedni a felső Dunán egy sajátos foglalkozásmóddal, az aranymosással. Mert van ám a Duna homokjában arany is; csak legyen hozzá elég türelmünk, hogy a rengeteg sok homokból kimossuk azt a végtelen csekély aranyport, ami itt-ott közé van keveredve... Rendszerint egész napi aranymosás alig hoz néhány drága szemet, de az nem riasztja vissza a reménykedő aranymosót a további fáradságos munkától...” Ehhez okvetlenül hozzá kell fűznöm: Az aranyász puszta reménykedésből aligha tarthatta volna el - rendszerint igencsak népes - családját, márpedig a Duna mentén egész falvak lakossága élt évszázadokig szinte kizárólag aranymosásból! Ennek utána nézhetett volna a szerző. S, hogy ezt nem tette meg, arról harmadik monda árulkodik. Az aranyásznak a Dunán naponta több százezer aranyszemcsét kell kimosnia, hiszen a dunai arany - ezen a szakaszon - rendkívül apró, körülbelül százezer szemcse nyom egyetlen grammot .„Néhány drága szemről” tehát szó sem lehetett!... Az aranymosás ezeresztendős virágzásának (a honfoglalás óta, s annak előtte!) a Kárpát-medencében; a Muraközben csakúgy, mint a Csalló- és a Szigetközben egyaránt az összefüggő töltésrendszer kiépítése, a vizek szabályozása és a belvizek levezetése vetett véget. így ugyanis aránylag nagy területek váltak megművelhetővé és fellendült az aranymosásnál lényegesen könnyebb munkát igénylő földművelés. A családok kenyéradója egyre inkább a föld lett, s a víz visszaszorult - ha nagyon lassan is — a második helyre.
