Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-07-15 / 15. szám
PAKSI HÍRNÖK 12 1992. július 15. Egy városbéli vendégség keserű krónikája Az eset éppen két hete történt, vagyis volt már alkalmunk aludni rá néhányat Idővel a kedélyek is csillapodnak, s az ember már-már elintézné az egészet egy legyintéssel: - „Nem olyan nagy ügy!” Persze, valóban nem az; ha úgy vesszük, ennél jóval jelentősebb problémák is adódnak manapság. Ám a történetben szereplő barátunk határozott kérésére - valamint azért, mert meggyőződésem, hogy többről van szó, mint a mi személyes bosszúságunk - most mégsem elégszem meg egy néma legyintéssel. A dolog úgy kezdődött, hogy Paksra látogatott barátainkat hazautazásuk napján szerettük volna meghívni valahová egy búcsúebédre. Gyönyörű napfényes vasárnap volt, így szinte gondolkodás nélkül a Neptun hajó mellett döntöttünk. Tettük ezt azért is, hogy a Dunakanyarból érkezett vendégeknek megmutathassuk: bár hegyeink nincsenek, azért errefelé is éppoly szépen csillog a folyó... Titokban büszkék is voltunk egy kicsit; elvégre, nem mindennap ebédel az ember hajón. Leérve a partra örömmel láttuk, hogy kinn a tábla: A HAJÓ NYITVA; sőt, még az aktuális kínálatot hirdető jegyzék is ott függött a kabinfalon. Helyet foglaltunk hát a fedélzeten és vártunk. Igaz, nem sokáig, mert a két családfő előrelátóan lesétált a hajófenékre, „jelentkezni”. Odalenn az étteremvezetője fogadta őket azzal, hogy most éppen nincs pincér, aki kiszolgálhatna bennünket mert „tegnap buli volt’, de ne aggódjunk, személyesen fog följönni az étlapokkal. Nem aggódtunk. Elvégre nem mindennap ebédel az ember hajón, főképpen úgy, hogy maga a kapitány szolgál fel. Egy idő múlva valóban megjelent a fedélzeten, de csak azt jött közölni velünk, hogy az előző esti rendezvény miatt a konyha nem tudott fölkészülni. Persze, ha akarjuk megvárhatjuk, legkorábban másfél óra múlva lenne kész az étel... Csalódottan néztünk egymásra, bár az már gyanús volt hogy eleve étlapok nélkül jött Mivelhogy biztosra ment Tudta, hogy az illendőség kedvéért fölajánlja bár a nemlétező lehetőséget de mi úgysem élünk vele. Épeszű ember ennyit nem vár egy étteremben, legfeljebb akkor, ha neki fizetnek. Hát igen: „az ember nem ebédel mindennap hajón”, sőt még annál is ritkábban. Nem mi voltunk az egyetlenek, egy német társaság nem sokkal utánunk masírozott le a hídról. Barátunk csodálkozott: Érdekes, teljesen úgy tűnik, mintha a tulajdonosnak nem lenne érdeke, hogy forgalma legyen. Pedig itt minden adott: szép környezet víz, szezonkezdet..” De úgy látszik, ez még kevés az üdvösséghez. Na persze, nem az a gond, hogy „tegnap buli volt”, mert az szíve joga mindenkinek. De mivel a konyha félórával azelőtt éppúgy nem állt „bevetésre készen”, miért nem lehetett ezt azonnal megmondani? Arról nem is beszélve, hogy ha ilyen okok miatt sem a személyzet sem a tárgyi feltételek nem állnak a vendégek rendelkezésére, talán nem is volna muszáj kinyitni. Mindezektől függetlenül nem estünk kétségbe, hiszen ott a híres Paksi halászcsárda, amelynek (egyelőre) az ország másik végén is „neve” van, s ahonnan szintén szép kilátás nyílik a Dunára. Bevallom, kíváncsian vártam, milyen benyomások érnek majd a megújult magánkézbe került étteremben. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a pincér még szemrebbenés nélkül hozta ki a tartármártást egy olyan csészében, aminek a föle letörött, több helyen csorba volt s ráadásként az oldalán folyt lefelé a majonéz... No, de ez még az „átkos régi rendszerben” történt ilyesmi ma már elő sem fordulhat - gondoltam én, az örök optimista. Sikerült üres asztalt találnunk a teraszon, s immár valóban éhesen kezdtük böngészgetni az étlapot A társaság egyhangúlag a sajttal, gombával töltött borda mellett szavazott Istenem, milyen szépen hangzott.. Aztán megkaptuk az evőeszközöket amelyek rögtön ámulatba ejtettek: nyolc darab kés és villa közül csupán kettő tartozott azonos garnitúrába. Valószínűleg Úri Geller is megfordult már előttünk a csárdában, mert a keze nyomát viselő villát nekünk kellett viszszahajlítani. Ezen még csak jót derültünk. Elvégre nem a Hiltonban vagyunk, s különben is: az a lényeg, hogy az étel finom legyen. De valahogy aznap nem volt szerencsénk. Ha az a káposztasaláta beszélni tudott volna, biztosan ránkförmed: - Miért csak most jöttetek? Már legalább egy napja itt várok rátok készen!... S bár mégsem szólalt meg, az íze, a külleme szavak nélkül is árulkodott Azután jött a hús. Négy adagból kettő ehetetlen volt ízetlen, rágós, inas. Aki egy kicsit is ismeri a húsokat láthatta, hogy a töltött „bordára” csak nevében emlékeztet Még a színe is egészen más volt mint a másik kettőé. A legjobban azt sajnáltuk, hogy az egyik adag éppen a vendégünknek jutott Szegény udvariasan küszködött egy darabig, aztán hirtelen megállt a kezében a kés, a villa, s dermedten nézte a salátástálat A káposztahalom alatt egy hatalmas, elázott légy teteme lapult Hogy mióta úszkált a sós lében, azt maga Cooper ügynök sem tudta volna kinyomozni, de egy biztos: ettől kezdve már valahogy egészen elment az étvágyunk. Barátunk megmutatta a felszolgálónőnek, mit hozott, ő persze szabadkozott: semmiről se tehet Vendégünk ekkor arra kérte, mutassa meg a főnökének a salátát és a húst is. Válasz, reagálás semmi. Később, barátunk kérésére mégis csak megjelent az étterem vezetője. Jött, csodálkozott, nem értette a problémát Pontosabban: nem tartotta nagy dolognak. „- Egy légy otthon is bármikor beleeshet a háziasszony főztjébe” - mondta. Azért én kíváncsi lennék, mit szólt volna akkor, ha neki kellett volna ennie abból a salátából. A hús tipikusan hosszúkaraj jellegű” - magyarázta. De ezt nem lehet megmagyarázni! Két szelet hús, ami ehetetlen, sőt nem túlzók, ha azt mondom, hogy kis híján fölfordul tőle az ember gyomra; nos mindez köret nélkül 195 forintért! Végső soron mi ez, ha nem a vendég durva megkárosítása? S ha legalább egy kicsit is sajnálta volna a dolgot! Nem vitatkoztunk tovább, kifizettük a számlát ami a négy tál étellel, üdítővel együtt 1156 forintot tett ki. Mi, a „vendéglátók” nagyon kellemetlenül éreztük magunkat Szégyelltük, hogy olyan helyre hoztuk ismerőseinket ahonnan szó szerint rossz szájízzel, mi több: éhesen távoznak. Mit lehet mindehhez hozzáfűzni? Ez egyedi eset de ha velünk megtörtént megtörténhet másokkal is. Nem tudom, hány turista, átutazó fordul meg a városban, de az biztos, hogy most itt a „szezon”. Vajon milyen kép marad meg azokban, akik hasonló élményekkel utaznak el Paksról? De nem is kell ilyen messzire mennünk. Ilyen hozzáállással, ilyen színvonalon a helybelieket sem szabadna vendégül látni. Már csak azért sem, mert manapság az átlag polgárnak egyre ritkábban telik étteremre. Jó, tudom, egy étteremtulajdonost ez érdekel a legkevésbé. De a szolgáltatások minősége hosszú távon igenis meghatározó az üzletre nézve. S ha így vesszük, akkor nem is lenne olyan nagy csoda, ha egyszer vendégek híján éjjel-nappal állhatna a bál, s már a valódi, szabványszerű töltött bordára sem térne be senki emberfia. Pedig az senkinek sem lenne jó. Csakhogy erre még rá kellene jönni. P. E.
