Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-01-15 / 2. szám
PAKSI HfRNÖK 8 1992. január 15. MESTERHÁZY BALÁZS ne sírj mosolyogva hasba szúrom lágyan hidegvérrel reszketve kívánva az ijedt szemek alatt megcsókolom még utoljára remegő száját olyan szép kihúzom pirossal mint a vér minden eddigi életét ne sírj nem ismersz - hát én vagyok aki kinyírja megöli belefolytja de legalább nem lesz többé siófoki hideg csendes a táj levelet véreznek a fák betakarlak azonnal enyém lettél újra viaszt sírok rád nem értem miért vagy ilyen betakartalak levelet véreznek a fák megöltelek lehet de úgyis csak szerelem voltál SZARKA JÓZSEF VIII. ének Szöghajú est, hol futni láttad a könnyű záporokat, ahol szelek máglyái gyúltak, hol elpihentél fáradt a zengő kutak mellett s ittad belőlük a dalt Az éj, melynek üregeiből Te csillagot szedtél és feltörtél, hogy megtudd mitől a fénye, a part, hol szavadra kicsorbult a tűz is, s kéken hasadt meg a kő. A reggel, amelyből a sorsba léptél, hol Anyád halovány ajka szállott fehér füvek fölött, a kín, ami örömbe hanyatlott miattad, s lett e végtelen álom. A tó, melyből széttört tükörarcod halászmadarak vitték szerte, míg a halak eleven szeme evett az égből, s befelé ragyogott szerelmesen a vidék. Csend, amiből kifaragtad ezt a verset, s ami mindig visszafogad, könny, mely csak arra jó, hogy sírj, ha mást már nem tudsz, mert mindent tudsz, mire van szó, s nincs magyarázat. Kisfiam A napló lapjai szigorú lassúsággal hullottak egymásra. A már-már kitapintható feszültség, mint vékony cérnaszálon függő buborék lebegett a terem néma csöndjében. Végtelen pillanatok teltek-múltak; s csak egy pókhálóba akadt őszi légy kétségbeesett zúgása hallatszott néha valamelyik ablaktábla felől. Aztán egyszercsak az osztálykönyv fáradt neszezése is félbeszakadt, a tanár feltekintett és szeme megállapodott az egyik padsoron. A kisfiú, nevét hallva felvetette szőke fejét, s valami furcsa, meghatározhatatlan kifejezés ült halvány arcára. Tétova mozdulattal állt fel, mint aki álomból ébred, két keze céltalanul markolászta az asztal kopott szegélyét. Minden szempár rászegeződött. A tanár nem értette a dolgot. Hasztalan kutatta a megszokott nyílt tekintetet: egy idegen gyerek állt előtte. — No, mi az? Nem készültél? — törte meg végül a nehéz csöndet, miközben saját, érthetetlen zavarán csodálkozott. A kisfiú nyelt egyet, s szótlanul nézett tovább a semmibe, szemeiben azzal a mély őszinte szomorúsággal, amellyel csak gyerekszívek tudnak fájni. Majd hirtelen, elcsukló dadogással buktak elő szájából a szavak- Nekem... nekem... - kezdte újra, minden idegszálát megfeszítve, hogy visszaparancsolja a torkát mardosó könnyeket. Aztán csüggedten elhallgatott, és konokul bámult egyre kifelé a díszüket vesztett, öreg gesztenyefákra. Mit is mondhatna? A magyarázkodás, a panasz mind hiába. Minden hiába... Mert ugyan ki tudná azt fölérni észszel, hogy ő, a drága, az egyetlen, egyszerűen nincs többé. A nap ma is fölkelt, mint mindig, és holnap is megy majd minden a maga útján. Csak ő nem jön már haza sohasem a kórházból és sohasem mondja már ki azt az egyszer-volt, gyöngéd csodaszép szót: kisfiam... PÁPAI ESZTER
