Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-01-01 / 1. szám
1992. január 1, 3 PAKSI tfRNÖK Emlékezni és emlékeztetni Népirtás a II. világháború után Kétszázezren nem tértek haza Stark Tamás, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa nem először járt Pakson. Sára Sándor: Csonka Bereg című filmjének vetítése után találkozott volt hadifoglyokkal. (A vetítésről lapunk ez évi április 10. száma közölt ismertetést.) November 5-én középiskolásoknak és nénány érdeklődő történelemtanárnak tartott előadást a nadifogolykérdésről a szakközépiskolában. (Stark Tamás 1983-ban - ösztöndíjasként - kezdett foglalkozni Magyarország második világháborús emberveszteségével. Fel kellett mérnie, hogy a frontokon hányanb veszítették életüket, a deportálások következtében hány embert hurcoltak el Németországba, hányán élték túl a koncentrációs táborokat, mennyi volt a légitámadások áldozatainak a száma... A kutatások közben derült ki: A hadifogoly-veszteség a legnagyobb. „Nagyon kevés magyar család van, ahol ne lennének a Szovjetuniót megjárt hozzátartozók. Bizonyára sokan hallottak a hadifogolykérdésről, a málenkij robotról, de az nagyon kevesek fejében rakódott le, hogy a II. világháború végén és után valóságos népirtás történt.,, - kezdte előadását a történész. „Számomra nemcsak fontos és érdekes ez a téma - folytatta - melyben új tudományos eredményeket lehet elérni, nanem küldetés is. Milyen lenne a lengyel közélet, a lengyel történelmi tudat a katyni vérengzések ismerete nélkül; milyen lenne Oroszország története, ha az oroszok nem ismernék a Napóleon elleni háború történetét; milyen lenne a zsidóság története a babiloni fogság vagy a Holocaust ismerete nélkül? Nekünk is meg kell ismernünk a hadifoglyok sorsát, történelmünknek ezt a különlegesen szomorú fejezetét.” 1944. október 31-ig mintegy 80 ezren estek hadifogságba az ország határain kívül. Akkor azonban, amikor a Vörös Hadsereg belépett Magyarország területére, nemcsak katonákat ejtett foglyul, hanem a civil lakosság jelentős részét is. Miért gyűjtött össze és hurcolt el több százezer magyar állampolgárt a szovjet haderő? Stark Tamás elsőként a Szovjetunió óriási emberveszteségét említette (szükség volt ennek pótlására), másodikként a bosszút jelölte meg. Felolvasott néhány sort Hja Ehrenburg ’43-ban írt (’45-ben Magyarországon is kiadott) propagandairatából, majd Molotov, akkori szovjet külügyminiszter szavait idézte: „...A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amit Magyarország Németországnak nyújtott, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, hanem kisebbnagyobb mértékben a magyar népnek is vállalnia kell... A magyarokat meg kell büntetni f így is történt: megkezdődött a bosszúhadjárat az egész magyarság ellen. Politikai megfontolások is közrejátszottak a deportálásokban: a győztesek meg akarták félemlíteni a megszállt ország lakosságát, megbontották a tájak néprajzi egységét, bizonyos közéleti személyeket - pl. Bethlen István, Lajos Iván... - kikapcsoltak a magyar közéletből. Kárpátalja területéről 40 ezer személyt hurcoltak el a Szovjetunióba (előtte háromnapos kötelező közmunkára hívták, majd gyűjtő- és kényszermunka-táborokba vitték a magyar nemzetiségű férfiakat. Baranyában, Békésben elsősorban a német ajkúakat szedték össze, kb. 40 ezret. (A kommunista párt hadifogolyújságja, a Magyar Hadifogoly Híradó 1946. június 17-én hírül adta: a párt közbenjárására hazatért az a 40 ezer civil személy, akiket 1945 tavaszán a szovjet hadsereg Miskolc környékéről szállított ki a Szovjetunióba.) A budapesti eliurcoltakról szovjet forrásból származó közvetett szám áll rendelkezésre: Sztálin 1945. február 13-i napiparancsa szerint „a Vöröshadsereg katonái a budapesti harcokban 110 ezer hadifoglyot ejtettek”. (A főváros védelmében kb. 20 ezer magyar katona vett részt, jelentős részük hősi halott lett, tehát a fogságba ejtettek többsége civil volt!) Magyarország területén tíz gyűjtőtábor létesült: Cegléden, Vácott, Jászberényben, Székesfehérváron, Kecskeméten, Gödöllőn, Sopronkőhidán... (Az előadó a háború utáni magyar történelem eddig teljesen ismeretlen mozzanatára is kitért: 1945 februárjától áprilisig kb. egymillió magyar állampolgár menekült a Vörös Hadsereg elől Németországba! Az ország akkori népessége - Szlovákia déli részével, Kárpátaljával, Észak-Edéllyel, a Délvidékkel. Muraközzel együtt 14 millió volt.) Legalább 680 ezerre tehető azoknak a száma, akik végül is a Szovjetunióba kerültek. (A németországi koncentrációs táborokba deportált és onnan hazatérő zsidóság soraiból is sokan kerültek szovjet koncentrációs táborokba.) A gyűjtőtáborokból romániai átmenő-táborokba szállították a hadifoglyokat. Ilyenek Foksányiban, Máramarosszigeten, Temesváron, Brassóban voltak. Ezekben a táborokban volt a legmagasabb a halálozási arányszám. Innen szovjet kényszermunka-, hadifogoly-, vagy GULÁG-táborokba vitték a még élőket. Az elhurcoltak nagy része általában szén, urán vagy ólombányába került és a tajgára erdőirtásra, esetleg csatornaépítésre. A Lenincsatornát - német és japán hadifoglyokkal együtt - magyarok is építették. A Bajkál- Amur vasútvonalon is dolgoztak magyar hadifoglyok, a Bajkonur (a szovjet űrközpont) alapozásán is. Mit tett a magyar kormány az elhurcoltak érdekében? Annak ellenére, hogy az ország megszállt terület volt és a Szövetséges Ellenőrző Bizottság uralta, 1945 tavaszán a magyar kormány számos jegyzéket küldött Vorosilovnak, a SZEB elnökének, melyben tiltakozott, hogy Budapesten szovjet katonák egész háztömböket fognak közre és onnan mindenkit elszállítanak. Magyar Ferenc miniszterelnök 1946 áprilisában Moszkvában tárgyalt Sztálinnal és felvetette a hadifoglyok hazaszállítását, Sztálin ezt meg is ígérte. A magyar kormány szerette volna a békeszerződésben rögzíteni, hogy a magyar hadifoglyokat a békeszerződés megkötése után fél évvel a fogvatartó országok bocsássák szabadon és hazaszállításukat ne Magyarország fizesse. Ezzel szemben a békeszerződés azt mondta ki: a fogvatartó hatalmak hazaszállítják a hadifoglyokat, mihelyt lehetséges. (Ez azt jelentette: akkor, amikor akarják.) A békeszerződés azt is rögzítette, hogy a hadifoglyok szállítását a magyar kormánynak kell vállalni. (Un. „sínpénzt” kellett fizetni a Szovjetuniónak és Romániának is.) A szovjet és a magyar kormánynak - a békeszerződés alapján - külön megállapodást kellett volna kötni a hadifogolykérdés rendezése miatt. A magyar kormány el is készítette a szerződés tervezetét, kijelölte a tárgyalóbizottságot, ki is tűzték a tárgyalások megkezdésének napját, de azelőtt néhány nappal a szovjet fél közölte: nem hajlandó fogadni a magyar küldöttséget. 1946 júniusáig 200 ezren hazatértek, 46-48 között újabb kétszázezren, azután is érkeztek néhány száz, ezres csoportok haza (még ’56-ban is), azonban „ha nagyon optimisták is vagyunk, a Szovjetunióból haza nem tért magyar állampolgárok száma legalább 200 ezer fő” - summázta mondanivalóját a történész-kutató. Potoczky Iván volt hadifogoly, előadás utáni hozzászólásában kétségbe vonta a deportálások munkaerőpótló célját: „Ha a Szovjetuniónak munkaerőre volt szüksége, miért szállították a hadifoglyokat olyan körülmények között, hogy közülük rengetegen meghaljanak, miért nem tartották ezt a munkaerőt olyan kondícióban, hogy dolgozni tudjon?” Kakstetter Ferenc is felidézte fogságának történetét. (Visszaemlékezése a Paksi Hírnök július 17-i és 31-i számában olvasható.) GUTÁI ISTVÁN
