Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1992-05-06 / 10. szám
Paksi Hírnök KÖZÉLETI FOLYÓIRAT 1992. május 6. ÁRA: 16,50 Ft IV. évf. 10. szám Anyák napján „Övék minden boldogság és minden fájdalom” Köszöntő helyett Anyámra gondolva százszor elkoptatott, üres szavak jutnak most eszembe, melyek tétován, esetlenül bukdácsolnak elő a számból... Nyilvánvalóan elmondták már előttem mások, szám talanszor, sokkal szebb szavakkal, magasztosabb szólamokkal az édesanyák dicséretét. Miért szólok most mégis? Mert furcsa, kettős szereposztás ideje köszöntött rám, amely még mindig alig hihető, de máris újfajta nézőpontot adott minden gondolatomnak. Az örök gyermek szerepe, aki immár anya is egyszemélyben. Való igaz, a szülei számára örökre gyermek marad minden ember. Az anyai szív hűséges; a csetlő-botló kamaszt és a már kopaszodó, nagypapakorba lépő férfit egyformán „drága kisfiam”ként tartja számon. Az anyai szív megbocsátó: minden vétke alól föloldozza azt, kivel egykor egy testben lakozott. S az anyai szív önzetlen; gyermekkoromban sokszor csodálkoztam azon, hogy az én anyukám miért mondja még a legfinomabb csemegére is: — „Én úgysem szeretem!”... Most egyszerre megértettem mindent. Mintha hályog hullt volna le a szememről, most látok csak tisztán sok-sok régi dolgot. Most fáj igazán, hogy mennyi mindent mulasztottam már el megtenni őérte. Az anyaságot nem tanulja az ember. Egyszerűen csak megérzi. Ma tudom csak fölfogni igazán az aprószentek anyáinak fájdalmát, Máriáét és minden asszonyét, aki valaha gyermekét siratta a földön. Azt mondják, a nő, aki gyermeket szeretne, mindenre képes azért, hogy anya lehessen. Nemrég az egyik kórház folyosóján olyan asszonyokat hallottam beszélgetni, akik hosszú évek óta kitartóan küzdenek ezért a szerepért, amely másoknak - (milyen furcsa fintor) - sokszor kéretlenül is, tűi könnyen megadatik. Vajon miféle ősi ösztön hajtja őket? Férfiésznek fölfoghatatlanul, vér és fájdalom, testünk eltorzulása árán kell életet adnunk, hogy azután ezt az új lángot vigyázzuk féltőn, az ő lobogásáért reszkessünk halálunk napjáig... S Istenem, micsoda apró örömök kárpótolnak: egy félszeg, öntudatlan mosoly is elégtételt tud adni mindenért. Századok jöttek-mentek, s a képlet alig változott; a férfi háborúzott, az asszony gyereket szült, — „öltek, öleltek, tették, ami kell”... Éltek és elmúltak, ahogyan azt a világ sora rendelte. Ám mióta ember él a földön, s rádöbbent földi létének szorongatóan rövid és véges voltára, nyugtalanító vágy munkál mindannyiunkban: nem múlni el nyomtalanul, örökül hagyni valamit, egy darabot önmagunkból... Az anyáknak megadatik ez a csodás lehetőség: továbbadhatják múlandó testük egy részét, újrateremthetik szétfoszló álmaikat. Állíthat-e ennél méltóbb emlékművet maga után egy élet? „Kit anya szült, mind csalódik végül” — írta József Attila. Szomorú, hogy „így vagy úgy”, de valóban oly sokszor beteljesedik ez a prófécia. Azonban egy bizonyos: erről általában az anyák tehetnek legkevésbé, ők mindig szebb, jobb világot álmodnak a gyermekeiknek. P. £.
