Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-05-08 / 6. szám
1991. május 8. 13 PAKSI HÍRNÖK HITÜNK ÉS ÉLETÜNK _________________________________________________m J A teológia küldetése és szolgálata 1948-1950 a magyar katolikus egyház elsorvasztásának ideje. A püspökök többsége szabadságától megfosztva, az egyházat a pártállam megbízottai kormányozzák, a szerzetesélet gyakorlatilag megszűnt, a szemináriumok felét bezárták, csak a templomok állhatták nyitva, az istentiszteleti élet és a szentségek kiszolgáltatása folyhatott tovább, igen szigorú megkötésekkel. Az életben maradásért küzdő szervezetben nehéz is talán különbséget tenni, mely életfunkciók fennmaradása fontosabb a többinél, így volt ez az egyház életében is. A teológia művelése talán másodlagosnak látszhatott akkor, amikor a hitoktatásért, a szemináriumok fennmaradásáért kellett küzdeni, s a teológiai tanárok és papnevelők sohasem tudhatták, folytathat]ák-e még másnap is tevékenységüket. A pusztulásra ítélt magyar egyházban hamarosan megérett azonban a felismerés: szükség van a teológiára, nemcsak a papnevelésben és a papság továbbképzésében, hanem ennél sokkal tágasabban. Teológia, vagyis a hit rendszeres, tudományos kutatása és megismerése, a hit átadása nélkül nem életképes az egyház. Amint a Hittani Kongregáció júniusban kiadott instrukciója mondja: „A keresztény hitben a megismerés és az élet az igazság és a létezés szervesen összetartozik.” A teológia művelésének nélkülözhetetlen eszköze, hogy a teológiai vélemények megfogalmazódhassanak, a nyilvánosság elé kerüljenek, s így termékeny párbeszéd, eszmecsere bontakozhassék ki. Abban az időben katolikus könyvek gyakorlatilag nem jelenhettek meg, szigorúan korlátozták a katolikus sajtót is: a két engedélyezett lap, az Új Ember és a Vigilia naponként zaklatásoknak volt kitéve. A Vigilia, amely eredetileg keresztény kulturális lapnak indult, a kényszerítő körülmények között természetesen vállalta el - igen szűkös lehetőségeihez képest - a kieső funkciók pótlását, és rendszeresen közölt lelkiségi, teológiai, világnézeti cikkeket Mégis fölmerült az igény önálló teológiai lap indítására. Megindultak a tárgyalások. Ám az Állami Egyházügyi Hivatal nem járult hozzá újabb sajtótermék megjelentetéséhez. Egy évtizednek kellett eltelnie (nem akármilyen évtized volt ez a magyar egyházpolitikában: 1957-1967!) mire a várva-várt engedély megszületett, s megjelent a TEOLÓGIA, - öt évig Radó Polikárpnak, majd Szennay Andrásnak, a Hittudományi Akadémia akkori professzorának szerkesztésében. AII. vatikáni zsinat után jártunk. Nem kisebb feladat várt a teológia művelését már címében is meghirdető lapra, mint a zsinat teológiájának megismertetése Magyarországon, átültetése hazai viszonyok közé, alkalmazása a lelkipásztori gyakorlatra. Nem annyira az elvont szaktudományos fejtegetések kaptak helyet az évnegyedes folyóirat hasábjain, hanem inkább a gyakorlati kérdések. Ha áttekintjük a leggyakrabban visszatérő témákat (Szentírás, Krisztus, egyház, a keresztény erkölcs és lelkiség kérdései), látnunk kell, hogy a TEOLÓGIA mindig az egyházat Isten népét akarta szolgálni. Ahogyan II. János Pál pápa megfogalmazta a teológia hivatását: „Elsősorban a hívek közösségének önzetlen szolgálata.” A változatos témájú füzeteket átlapozva elsősorban mégis az egyház élete rajzolódik elénk. Az egyházé, amely „anyánk és keresztünk”, amint az egyik szám jellemezte. Az egyházé, amely mindig újraértelmezi önmagát és mindig változó időben, hiszen Krisztusnak a történelemben továbbélő teste. A teológus feladata nemcsak az, hogy hitének fényében értelmezze a kinyilatkoztatást, hanem az is, hogy keresse a kapcsolatot a változó korok által fölvetődő új problémák és az örök isteni igazságok között Isten szeretetének meghívására az egyház „a hit és a szeretet életével, a dicséret áldozatának bemutatásával” válaszolt ahogy a II. vatikáni zsinat megfogalmazta. A hitben az ember fölismeri Isten jóságát s szeretetre gyullad iránta. A szeretet azonban arra vágyik, hogy a másikat egyre jobban megismerje. Szent Bonaventúra szép gondolata szerint a teológia feladata az, hogy ezt a hívő szeretetet szeretetből táplálkozó hitet tudományosan átvilágítsa, s így egyre teljesebben feltárja Isten kinyilatkoztatott igazságát Ennek a hívő megismerésnek felelős irányítója az egyházi tanítóhivatal, s a teológiának vele szorosan együttműködve kell végeznie szolgálatát „Az egyház életében mindkettő életfontosságú funkciót tölt be, kölcsönösen ki kell egészíteniük és gazdagítaniuk egymást Isten népének szolgálatában.” Hogy ez nem mindig történik könnyen (vagy egyáltalán sohasem) - a dolog természetéből adódóan - azt éppen a Hittani Kongregációnak fent idézett dokumentuma jelzi, a teológusok és az egyházi tanítóhivatal viszonyáról. A teológia csak látszólag elvont tantárgy, életidegen diszciplína, - valójában az egyház életének egyik legfontosabb szerve. Az utóbbi időben többször került az egyház életének középpontjába, sőt figyelt föl rá a világi sajtó is, éppen azért mert feszültségek keletkeztek a tanítóhivatal és egyes teológusok között A dokumentum arra kéri a teológusokat hogy ha nehézségek, nézeteltérések támadnak, akkor „az egyház pásztoraival folytatott bizalom-erősítő párbeszédben” keressék a megoldást „az igazság és a szeretet szellemében, amely az egyház közösségét jellemzi”. A kalendárium a mechanikusan változó időt a Kronoszt jelzi, s mi ehhez igazítjuk jubileumainkat A hívő ember azonban tudja, hogy időnként Istentől kaptuk ajándékba, - kegyelmi időben, Kairoszban élünk: az üdvösség történetében, amely az örökkévalóságból ered s oda vezet el mindnyájunkat A teológia célja ez: megjeleníteni az örök igazságokat megjeleníteni a történelmi emlékezést Jézus Krisztus életére, halálára és feltámadására, s megjeleníteni a történelemben élő egyházat A ránk hagyományozott kinyilatkoztatás így válhat bennünk is élő valósággá, s így hagyományozhatjuk tovább, a mi életünk tapasztalataival gazdagítva, az utánunk jövőknek. Mi mást kívánhatnánk a TEOLÓGIÁnak, hogy fennállásának első negyedszázadán átlépve folytassa tovább ezt a megjelenítést a magyar üdvösségtörténetben, megújuló egyházunk javára, „az igazság és szeretet szellemében”. Megjelent a Teológia 199L I. számában. Mindnyájunk egyetlen áldozata Amikor Jézus az utolsó vacsorán ünnepélyesen felajánlotta magát áldozatul a mennyei Atyának, meghagyta, hogy emlékezetére mi is ugyanazt tegyük, amit O tett. Tanítványai ennek megfelelően cselekedtek összejöveteleik alkalmával. Az apostolok újra és újra elmondták, mit tett Jézus az utolsó vacsorán. Szavait ismételve változtatták át a kenyeret és a bort az O testévé és vérévé. Majd megtörték a kenyeret és mindnyájan ettek belőle. Ez volt a kenyértörés, amit ma szentmisének nevezünk. Ezen újra és újra jelenvalóvá lesz Jézus áldozata, az egyetlen örök áldozat
