Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-05-08 / 6. szám
PAKSI HÍRNÖK 2 1991. május 8. A megosztott város (Folytatás az 1. oldalról.) Megszégyenítő „bélyegek” születtek: a „gazdag PAV-os”, a „gyüttmenf, a „falusi paraszt”. A felszín most csöndesebb, mint évekkel ezelőtt De vajon mélyen, a behegedt sebek alatt, az emberi tudat legbensőbb burkaiban is kihunyt minden parázs? Valóban elcsitult minden ellenséges indulat, előítélet? Az utca emberének véleménye a mai állapotokat tükrözi: Ma már nem érzem annyira, hogy megkülönböztetés lenne. Annak idején, mikor idekerültem, igencsak éreztették velem a munkahelyemen, hogy jöttment vagyok.” (fiatal bevándorló értelmiségi) „-Állandó rettegésben élünk. Most, ugye hallottuk, hogy Csemobilban megrepedt a betonszarkofág. Én nekem már nincs sok hátra, de a gyerekeim meg az unokák még itt vannak. Amíg nem voltak itt idegenek, olyan családias volt a hangulat, mindenki köszönt az utcánkban, beszélgettünk, ma már ez nincs így. Aztán az emberek sajnálják a jó szőlőföldeket, amit az erőmű miatt elvettek. Sokfélét ígértek, áramkedvezményt még a környékbelieknek is, aztán ebből se lett semmi.” (idős helybéli asszony) A maszek zöldséges: Én is úgy jöttem ide nemrég, de azt tudom, hogy a lakótelep egy külön világ. így is mondják: - lemegyek a faluba. Ez itt a falu, fönn a hegyen van a város. Ha belép egy vásárló, én már rögtön látom, hogy régi paksie, vagy betelepült. Más a viselkedésük, az öltözködésük, másképp válogatnak.” Fiatal eladó az ABC-ben: A falusi fiatalokat lenézik. Ha a boltba bejön egy PAV-os -főleg, ha egyenruhában van -, azt sem tudja, hogy tegye magát, és elvárja, hogy körülötte ugráljunk és a legjobb árut neki adjuk. Az idejöttek általában mind beképzeltek.” „- Különböző kasztok vannak. PAV-os, paksi; aztán a paksi, de PAV-os dolgozó megint más megítélés alá tartozik. Fura helyzeteket teremt az élet: engem, aki magyar vagyok, s egy magyar városban munkát vállaltam, idegennek titulálnak azok a tősgyökeres paksiak, akik végeredményben valamikor betelepült svábok voltak.” (egy „amatőr etnológus”) — „Jól keresnek, mindenük megvan, azért vágnak föl ennyire!” - hangzik az egyik oldalról. - „Egyszerűen irigykednek a jó keresetünk miatt” - mondja a másik fél. Úgy látszik, az időnek még mindig lesz dolga. Van, aki még nem felejtett, még nem értékelte át a dolgokat, még nem látta be, hogy céljaink, az érdekeink most már közösek kell, hogy legyenek. Különféle emberek vagyunk, különféle múlttal, hagyományokkal, meglátással, de a sorsunk úgy hozta, hogy immár egyazon város egyenjogú polgárai legyünk. Az értelmetlen ellentét sokfelé vezethet, de egy biztos: előre nem! Hiszen: „Jó volna közös hit, szeretet, hiába, hiába: nem lehet; Partokon túl, partokon innen hiába, hiába, hiába minden; külön ideg külön idegek közt idegen marad az idegenek közt” Szabó Lőrinc szavai fájóan igaznak tűnnek. Vajon törvény-e örökre az idegenség, s sosem tudjuk „rendezni közös dolgainkat”? Vagy mégsincs minden hiába? PÁPAI ESZTER Nem aktuális? A minap egy budapesti kollégám rádióban elhangzott panaszára lettem figyelmes: szokásához hívem - mondta —, elzarándokolt tanítványaival a Petőfi Sándor Irodalmi Múzeumba, hogy ott a József Attila munkásságát bemutató kiállításon a költő relikviái között emlér kezzen meg a közelgő „költészet napjáéról. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a tárlat, amelyet évtizedek óta látogat tanítványai egymást váltogató nemzedékeivel, egyszerűen eltűnt Érdeklődésére közölték, hogy a kiállítás megszűnt mert úgymond „nem aktuális”, de-mint egy, a hír nyomába eredő tévéműsorból megtudtuk -, anyagát „nem herdálták el, hanem gondosan rendezték, összecsomagolták, és raktárba tették”. Megdöbbenve hallottam a híradást, és lázasan robogtak bennem a gondolatok: Ki nem aktuális? József Attila? Az a József Attila, kinek verseit egy seregnyi nyelvre (bantu négerre is!) lefordították? Melyik József Attila nem aktuális? Az, akinek szavaival egykor megvallottam egy kislánynak: „Szeretlek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat..”, vagy az, kinek szavaival gyermekemet altatom: „Lehunyja kék szemét az ég, lehunyja sok szemét a ház...”, vagy az, aki rádöbbentett örök emberi sorsunkra: „Talán eltűnök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom!...” Ahá! Biztosan az nem aktuális, aki ilyeneket írt: „Munkát! Kenyeret!...” (Noha úgy tűnik, ez is aktuális!) Akkor mit nem tudott megbocsátani a szolgalelkű apparátcsik, aki elmozdította helyükről a költő emléktárgyait? Ilyesmiket: „Le a kapitalizmussal!Hatalmat, húst a dolgozóknak!”? Ez - úgy tűnik - most valóban nem aktuális, ám akkor, amikor megszületett és elhangzott, az 1929-33-as gazdasági válság nehéz éveiben ezt harsogta Csepel, Berlin és Párizs. Miért aggaszt ennyire ez a hír? Mert magyartanárként rettegésben tart az a lehetőség, hogy egy másik csinovnyik már az iskolai tananyagból is száműzi József Attilát, s titokban taníthatom majd csak, mint1956-ról az igazságot, azokban az osztályokban, ahol mertem. Aggaszt, mert egy harmadik bősz rendszerváltó kipöcköli a tantervből Adyt, akinek - úgymond - külön alkuja volt az Istennel, no meg életmódja miatt sem aktuális: egy újabb pedig „kiiktatja” Petőfit, mert nem parolázott mágnásokkal, helyette ilyeneket írt: „Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok, viszket-e egy kicsit a nyakatok?” Mert már ez év márciusának idusán is úgy tűnt nekem, hogy több szó esett a reformer Széchenyiről és Deákról, óhaza bölcséről (akiket magam is tisztelek), mint róla, Európa forradalmár-sihederéről. Ugye nem érjük meg, hogy Petőfiről szólva azt kell majd mondanunk együtt Babitsosai, hogy: „ Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák” Még nagyobb izgalom tölt el, ha az 1945 utáni magyar irodalomra gondolok Vajon „szalonképes” lesz-e Illyés Gyula, Németh László, Nagy László, Juhász Ferenc? Mk-e majd emlegetni s főként tanítani Szabó Pált, Veres Pétert, Tamási Áront, Sarkadi Imrét, Sánta Ferencet? Hiszen ők derékig gázoltak a „létező szocializmus fertelmé”-ben s jócskán besározódtak a szocialista realizmus mocskától. Végezetül az izgat, hogy lesz-e ezután is költészet napja, s vajon kinek a születésnapján üljük: Sík Sándorén, Herczeg Ferencén, esetleg Pósa Lajosén? Mi lesz művészeti díjainkkal? Például a József Attila-dijjal, amelynek névadójáról már tudjuk, hogy „nem aktuális”, így bizonnyal méltatlan a díj nevének viselésére. De csak akad majd egy „szponzor”, egy lelkes külföldről „hazaszakadt” hazánkfia, aki kezébe veszi a díj inflálódó pénzalapját, feljavítja azt, s az Erzsébet-díj mintájára megajándékozza saját nevével, és lesz belőle - mondjuk - Cicciolina-alapftvány. Komolyra fordítva a szót: legfőképpen az aggaszt, hogy van a Magyar Köztársaságban olyan ember vagy hivatal, aki gáládul hozzá mer nyúlni történelmi, művészeti örökségünkhöz, s nagyképűen, felelőtlenül vállalja, hogy elintézi azt a válogatást mag és ocsú között, amelyre csupán az „Idő rostája” hivatott GÁLOS/ JÁNOS
