Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-03-27 / 3. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1991. március 27. FEKETE ISTVÁN HUSVET Az erdő még hidegen sóhajtott néha, s ez olyan volt, mintha valaki azt súgta volna: tél... De a téllel már nem törődött senki, mint a halottakkal, akiknek valamikor azt mondták, hogy ők az egyedüliek a világon. A hóvirágok már megrogytak a nap déli melegében, a hónyomott avar meglazult, mint a zsindely öreg házak tetején, s egy-egy levél táncra kelt száraz zörgéssel, ami nem mondott már az élőknek semmit. A levegőben a vajúdás párás szaga úszott. A feketerigó valamelyik bokor alatt megtalálta hangját, feléledtek a denevérek, és az esték hallgatásában korrogva jártak a tavaszvárás titkos madarai, a szalonkák. Elindultunk már délután, mert az ilyen estéhez hozzátartozik egy kis napsütés előtte és a beborult estének egy kis darabja - utána. Korán kint voltunk már az erdőn. Nem maradhattam gémlábú barátommal, aki valakinek egy szekérre való ibolyát ígért, és most mérgesen vakarja fejét, mert három szálat talált összevissza.- Hát mondd, tavasz ez?- Vigyél hóvirágot. Pacolai úgy nézett rám, ahogy csak egy obsitos hadnagy nézhet egy obsitos kadétra.- Vagy kankalint - piszkáltam tovább.- Látszik, hogy ki vagy - dühöngött, és tovább bújta a sűrűt, amíg csak fel nem vert egy szalonkát. - Vigyázz! - ordította, ami teljesen indokolatlan volt, mert puskáinkat a nyiladék szélén letettük, és egyébként is üresek voltak. Néztünk madarunk után. Nem is sietett túlságosan. Pacolai még meg is célozta - a kezével -, és billentett egyet ujjával...- Te - csillantak fel szemei -, anynyi itt a szalonka, mint a fűszál. Bokrásszunk!- Nem lehet ebben a sűrűben lőni - szabadkoztam -, és kutya nélkül? Ne haragudj, nem megyek. Felvette puskáját, és szó nélkül bebújt a sűrűbe. Kicsit bántott a lelkiismeret, mert jóban-rosszban együtt voltunk mindig, de a?tán arra gondoltam, hogy inkább megszedem az ibolyát, s akkor szent lesz a béke. Hogy Pacolai hiába nyúzza magát, abban biztos voltam. Talán felver valamit, de meglőni?... A domboldalra odasütött a nap, a völgyek párás messzeségbe mélyültek, és egy-egy méh is eldongott mellettem, ^mikor az álmodozó csendességbe Pacolai puskája gorombán belevágott. De ekkor már láttam is a szalonkát, amint puha forgással kiesett a tisztásra.- Vigyázz! Látod?- Látom. Itt van már a kezemben... Pacolai nem szólt semmit, de tovább zihált, mint egy mozdony, és amikor előjött a húzás előtt pár perccel: össze volt tépve, és folyt róla a víz.- Huj, de kutya meleg van!- Vedd fel, Pác, a kabátod, mert megfázol! Oda se hallgatott, pedig hűvös szél csapott végig az erdőn, és a csalitok még téli hangon zizegtek.- Láttad azt a lövést?- Szép volt. Én pedig szedtem neked ibolyát.- Na - érzékenyült el barátom -, ha megint katonák leszünk, előterjesztlek kinevezésre... Aztán felálltunk régi helyünkön. Pacolainak hallatlan szerencséje volt aznap este. Amíg én egyet hibáztam, ő hármat lőtt, és amikor öszszejöttünk, négy szalonka himbálódzott aggatóján.- Csak legalább azt az egyet meglőtted volna!- Nem baj, Pác, de vedd fel a kabátod, mert agyonfázol.- Persze - csapott a homlokára - nem tudtam, mi a bajom. Hát fázom! De kinek jut ilyenkor eszébe? Akkor már este volt. Elült a szél, az ég kivirágzott, és mi csendesen, fáradtan ballagtunk hazafelé. Másnap egyedül mentem ki az erdőre, mert barátom azt üzente, hogy nem jöhet. De holnap biztosan... Tűnődve jártam a tavaszra készülő erdőben. Elnéztem a bársonyos, árnyékos kékségbe hulló távoli hegyeket, a lebukó napot, a magasban ragyogó bárányfelhőket, és hiányzott gémlábú bajtársam. Úgy elgondolkodtam, hogy egy rókát csak akkor vettem észre, amikor kiállt elém a nyiladékra. Hát ezt meg mi lelte? Földre tartott fejjel jött felém, s csak akkor vett észre, amikor már késő volt. Kettőt-hármat intett még kopott farkával a földi világnak, s azzal is búcsúzkodott. Hatalmas kan róka volt, de azt még ma sem tudom, mi </olt az, ami annyira lekötötte éberségét. így jött el az idő. A vacsoracsillag alig villant meg az égen, korrogva, pisszegve repül felém az első szalonka. Olyan lövés volt, ami a legkönynyebb. így nem tudomány jól lőni. Szembe, alacsonyan és lassan jött, mint a bagoly. Nincs ebben semmi izgalom. Alighogy ezt elgondoltam... pszi... psziii... négy kergetődző szalonka vág el felettem, suhogva, mint a villám. Hát ebben már volt izgalom elég, miközben úgy hibáztam, hogy nem is jó rágondolni. Pedig volt olyan pillanat, amikor mind a négyet leseperte volna a sörét... Eközben beesteledett. Hazafelé menet még egyet hallottam, de már nem láttam. No, lesz mit mesélni barátomnak! Ebből a meséből azonban nem lett semmi. Szegény barátom hánykolódva s a láz öntudatlanságában fogadott. Anyja, apja kétségbeesve ágya mellett. Hűvös kezem a homlokára tettem.- Köszönöm, kapitány úr - torzult el az arca egyben alázatosan jelentem, hogy az éj folyamán semmi különös újság nem történt...- Az előbb is Pagray kapitányról beszélt... aki elesett - mondta anyja, és szája széle remegett.- Ugyan, anyjuk - keményítette meg magát az öreg Pacolai -, csak nem vagy babonás?- Megjárta a csatákat, aztán most itt van...- Itt is lesz! - mondtam. - Különben megeheti a fene a világot - tettem hozzá gondolatban. És elmúlt az a tavasz anélkül, hogy még egyszer kimentem volna az erdőre. Ültem Pacolai ágya mellett, és lélekben vele kínlódtam a rémmel, aki váratlanul jött, elfogta a levegőt, öszszeszorította a szívünket, s ilyenkor szegény barátom üvöltve vezényelt:- Mi van azzal a géppuskával?... Akkor a gránátokat!... Kapitány úr, ne álljon oda! Jézus! Igen... átveszem a parancsnokságot... De voltak itt tiszta pillanatai is.- Hát ezt befogtam, öregem. Mit gondolsz - suttogta, amikor egyedül voltunk -, megúszom? Nekem megmondhatod...- Ne beszélj, Géza, marhaságokat!- Ha valami történne velem - suttogta -, a puskámat vidd el, és vigyázz az öregekre... Mért szorítod úgy a kezem? Nagypénteken megfogtam az orvost.- Holnap lesz a krízis... valószínű... - mondta. Keveset aludtam akkor éjjel. Másnap korán ott voltam, és a hol a beteget néztem, hol a barackfát az ablak alatt, melyre dongva jártak a méhek. Sütött a nap, s a rétek, virágok, erdők bomló illatai mind beszálltak a szobába, hol barátom utolsó nagy csatára készült. Most aludt el. Párnája verítékben úszott, kezével riadtan kaszált néha, aztán olyan döbbent, mély álomba zuhant, hogy nem mertünk odamenni. Szinte nem is lélegzett már. Halántékára odatapadt a csapzott haj, keze ernyedten feküdt a takarón, és amikor az orvos belépett, úgy riadtunk fel, mint akik nagynagy ítéletre várnak. Pacolai ekkor kinyitotta a szemét. Sóhajtott és körülnézett, mintha új lenne ez a világ. Az orvos már a kezét fogta, és az orvos... igen az orvos nevetett.- Túl van a krízisen - mondta egyszerűen, és amikor elment is, úgy néztünk utána, mintha az élet és jóság frigyszekrényét hordta volna kopott táskájában. Aztán hazamentem. Az utcán lányok mentek a templom felé, és imakönyvükben virág volt. Csak akkor tudtam meg, hogy nagyszombat van. Künn már a kertek alatt járt az alkony. Az erdei párák gomolyogva jöttek látogatóba a kertekbe. A földnek barna bársonyán millió élet tavaszi álmot sóhajtott, a patakok elnyújtózkodtak a réteken, s a virágok illatos csókokat küldtek egymásnak, az estének s a csillagoknak. Én barátomra gondoltam, megálltam, és felnéztem a nyugalmas tavaszi égre. A harangok akkor kondultak feltámadásra. DSIDA JENŐ Nagycsütörtök Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek, és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön. Testem törött volt és nehéz a lelkem, mint ki sötétben titkos útnak indult, végzetes földön csillagok szavára, sors elő! szökve, mégis szembe sorssal s finom ideggel érzi messziről nyomán lopódzó ellenségeit Az ablakon túl mozdonyok zörögtek, a sűrű füst mint roppant denevérszárny, legyintett arcul. Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem. Körülnéztem: szerettem volna néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de nyirkos éj volt és hideg sötét volt, Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak... Kövér csöppek indultak homlokomról s végigcsurogtak gyűrött arcomon.
