Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-03-27 / 3. szám
PAKSI HÍRNÖK 2 1991. március 27. HÚSVÉT Ki ne várná a hús vétót, a legszebb tavaszi ünnepet, mely a keresztény világ legnagyobb ünnepe, de a tavaszi megújulás profán ünnepe is. Összefonódik benne az elmúlás és a feltámadás - megváltás - alapgondolata. Juhász Gyula Húsvétra c. verse az egyik legszebb lírai példája: Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szívemnek már a gyász is röpke álom, S az élet győzelem az elmúláson. Sok szálon kapcsolódik ez ünnep a tavasz megérkezésével kapcsolatos népszokásokhoz. Egyik szimbóluma a tojás, mely az élet újjászületésének jelképe. Fontos a szerepe a húsvéti étkekben, de nélküle a locsolkodás is elképzelhetetlen. A tojások piros színe Bálint Sándor kutatásai szerint Krisztus vérét jelképezi. Más kutatók szerint magyarázatát a színek mágikus erejében vetett hit adja, mely a pirosnak rendkívüli védőerőt tulajdonít. A tojásfestés, -díszítés az egész világon elterjedt, változatos színekkel és technikával művelik. Számos országban egész évben megőrzik a különösen szépen díszített tojást „szerencsét hozó, ördögűző” hatásáért A festett tojás ajándékozása a locsolással is kapcsolatos. A locsolás a termékenységvarázsló - megtisztító ősi rítusból eredeztethető, de kapcsolatos a kereszteléssel is. Ma már ritka a ház, ahol vödörből zúdítanak kútvizet a leányokra (legfeljebb szódásüvegből). Ma szelídebb módon, kölnivízzel locsolnak a fiúk, férfiak, akik többnyire csoportosan járják a lányos házakat. Illik meglocsolni a rokonokat osztálytársakat szomszédokat közeli ismerősöket. A locsoláskor mondott versek is sokat változtak, módosultak az idők folyamán. Már nem pirostojást vár tarisznyájába a kisfiú, hanem forintot s nem „bárány húzta rengő kocsin”, hanem az eke és traktor zúgása készteti locsolásra. A maiakat mindenki ismeri, íme, hát két szép népköltés, hátha szívesen megtanulja valaki: Ákombákom, berkenye; Szagos húsvét reggele Leöntjük a virágot, Visszük már a kalácsot. (Sepsiszentgyörgy) Húsvét másodnapján Az jutott eszembe, Egy üveg rózsavizet Vettem a kezembe. Elindultam véle Piros tojást szedni. Adjátok, hát, lányok, Ha nem sajnáljátok, Licskes-lucskos facsaros Víz lesz a ruhátok. (Szamosszeg) Ha ilyen szép verset hallanak a locsolóktól, ne mulasszák el a lányok, hogy érte tojást gomblyukba virágot adjanak a fiúknak, s megkínálják őket maguk sütötte kaláccsal. Azt már „tudjuk”, hogy a pirostojást a nyuszi hozza, csak még azt nem, hogyan került a nyúl a húsvéti ünnepkörbe tojáshozóként. Néhány kutató a szaporaság, termékenység jelképét látja benne; gérmán mondák szerint a nyúl eredetileg madár volt csak az istennő haragjából lett négylábúvá; Solymossy Sándor néprajzkutató szerint egyszerű félreértéssel van dolgunk: egyes német vidékeken divat volt gyöngytyúkot ajándékozni tojásaival együtt. A gyöngytyúk németül Haselhuhn, rövidebb alakja Hasel. E rövid név az ok a félreértésre: nyúl—Hase, nagyon hasonlít a Hasel-hez. A nyúl nagy népszerűségét és elterjedését a múlt szájad végétől egyre népszerűbb képeslapoknak köszönheti. Herczeg Ágnes A torinói lepel ürügyén „És a keszkenő, amely az ő fején volt nem együtt van a lepedőkkel, hanem külön összegöngyölítve egy helyen.” (János evangéliuma: 20/7.) Hová lett a lepel az Emberfia arcáról? Tudták-e, hogy hullát takart 30-40fokos melegben, még ha sziklabarlangban is? Tudták-e ezt azok, akik megőrizték a leplet? Vagy tán győzött a pogány emberi józanság, s a sírban lelt minden szerves anyagot megsemmisítették? Meg lehetett-e őrizni közel kétezer éven át e leplet? S persze a jó kérdés: hús-vér holttestet takart-e? S ha mégis megőrizték a leplet - így eljutva a történelem útvesztőin sa hit egyenes útján Torinóba - őriz-e arcot? És ha őriz, kinek az arcát őrzi? Csak a kereszthalált halt Emberét őrzi? Vagy őrzi az „Eli”-t kiáltó arcát? Emberarcát? Mert az ő arca mindannyiunké. Mindannyian homo sapiensek, értelmes emberek vagyunk, s ez az értelem mindannyiunk arcán ott ragyog - erőt, múlhatatlanságot sugároz. S mindannyiunk arcán ott van a százarcú érzelem. Hol a mindent-mindenkit magába fogadó szeretet, s hol a mindent-mindenkit pusztítani vágyó gyűlölet. Az Ő arca Mária Magdolna haja fölött, s az Övé a templomi árusok közt. S mindannyiúnk arcán a száj résnyi mosolyra nyílásában, az arc fénylő pozsgásságában ott a boldogság, ha valamit elértünk: esküvőt, gyereket, házat, autót, a gyerek sikeres felvételijét, esküvőjét, házát, autóját, unokáját... És ott van a homlokon ködlő, pupillatágító, ajkat szétfeszítő szenvedés, mikor a gyermek negyven fokos lázban fetreng a takarók alatt; amikor az asszony morfiumtól bágyadtan utószor mozdítja kezét felénk; amikor már nekünk sem segít a morfium. Mi volt az Ő arcán? Boldogság ? A kinyílt szájon s leereszkedő szemhéjon át távozó Lélek megtalálta-e Urát? Lehet-e, hogy ezen testetlen ujjbegyérintés - mint Michelangelo freskóján az Úré és Ádámé - a halál pillanatában boldogságot hintett az Ő alvadó vértől csíkos arcára? Vagy lehet, hogy a test, a szeg, a dárda, a tucatnyi tövis, a kert alatti szó, az alvadó vér által az arcra csak a szenvedés páncélja feszült? S ha éjszaka magunkra húzzuk a takarót - a dunnát vagy a lepedőt -, rajtunk a lepedő mit őriz majd arcunkból: Tehetünk-e nappalaink képmásáról? Tehetünk-e a nappalok utáni álmainkról? Tehetünk-e arról, hogy majdan rajtunk a lepedő mit őriz meg arcunkból? KASZÁS ZOLTÁN
