Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-11-20 / 20. szám
1991. november 20. 3 PAKSI HÍRNÖK Emlékezni és emlékeztetni Tambovban is haláltábor volt Vájer Mátyás visszaemlékezése 1. 1943. január 13-án volt a Donnál az áttörés. Az oroszok egyórás pergőtüzet zúdítottak állásainkra, utána pedig megindították a támadást. Bekerítették az egész hadosztályt a gyűrűt egyre szűkebbre vették. így estünk fogságba. Elfogásunk után csoportokban tereltek bennünket minden iratot elszedtek tőlünk, zsebünkben talált leveleinket is kiszórták. Igyekeztek a ruhát is leszaggatni rólunk. Utána egy ismeretlen település külterületére kísértek, majd továbbhajtottak bennünket Polgári őrség kísérte a hadifoglyokat. Egyszer azt vettem észre, hogy filmesek hajtottak elénk, egy domborulatnál elhelyezkedtek és lefilmezték menetünket. Ezt többször megismételték, gondolom azért, hogy minél nagyobb tömeget mutassanak be. Így hajtottak bennünket négy-öt napig, 30 fokos hidegben, térdig érő hóban; habár taposott volt az út azon mentek a járművek is. Azok közül, akik előttünk mentek, már sokat lelőttek, mert, aki nem tudott menetelni, annak a polgári őr adott egy kegyelemlövést. Ottmaradt a hadifogoly úgy, ahogy elesett. Körösztülmentek rajta az autók, a környékbeli civilek a ruhát leszedték róla; minden ilyen halott mezítelenül maradt Egy vasútállomáson bevagoníroztak bennünket, ötven embert egy marhavagonba. Összezsúfolódott a vagonban mindenféle nemzetiség: magyarok, olaszok, németek portugál önkéntesek. Minden nap megolvastak bennünket a vagonban, mert minden reggelre volt halott. A halottakat nekünk kellett hátravinni és feltenni a szerelvény végén levő platós vagonra. A megfagyott hullák úgy voltak rakva, mint az ölfa. Szerelvényünket ide-oda tolták a vasútállomásokon a holtvágányokon, hogy a többi vonat szabadon mehessen. Három napig semmi élelmet nem kaptunk Egyszer egy olasz szomjas lett Ott, ahol éppen álltunk az állomáson volt egy kút, oda járt az orosz lakosság is vízért. Az olasz zörgetett, hogy adjanak neki vizet Nem adtak. Erre megfogta az ablakrácsot - nagyon erős ember volt -, kirántotta és kibújt az ablakon. Odament a kúthoz, az őr ott dulakodni kezdett vele, az olasz félrelökte, erre az őr lelőtte. Ezután az őr kivett a vagonból két-három embert, nekik kellett a tetemet a szerelvény végébe hurcolni. Fölrakták a többi halott tetejére. Ettől fogva vagonunkat állandó felügyelet alatt tartották. Mindennap a következőképpen ellenőrizték a létszámot: volt az őrnél egy vaspálca. „Egy, kettő...” mindig rávágott arra, aki átment a vagon másik felébe. Ezt minden reggel megismételte. Ahol érte, oda ütött Mindenki igyekezett hátat fordítani, úgy védeni magát. Minden vágószerszámot elszedtek; nekem volt egy kis konyhakéspengém, azt sikerült eldugnom. Egy fiatal társunk elszánta magát: megszökik, bármi is történik vele. A kis pengével lyukat vágott a vagon alján. Két napig dolgozott Az őr észrevette. Elverte, kikutatta. Meglátta a hadifogoly feleségének meg két kisgyerekének a fényképét és megkegyelmezett neki. De azután még szigorúbban ellenőrizték a létszámot. Később hoztak be sátorlapon - az őr engedélyével - fagyos cukorrépát meg az összedobált hóból. Abból ettünk ittunk. A tetűk már a vagonban elleptek bennünket Érdekes volt hogy a tetű rögtön lemászott a halottról és ment az elevenre. Tíz nap után kiraktak bennünket. Az ötvenből huszonötén maradtunk meg. Amikor félreállt a szerelvény, minden vagont kinyitottak és megjelent egy katonatisztekből álló komissió. Orvosok lehettek de katonai uniformisban voltak. Minden embert megfuttattak vagy megjárattak. Dehát a legtöbbünknek jártányi erőnk se volt. Kétfelé állították a foglyokat: aki tudott menni vagy futni, azt az egyik a másik oldalra meg amazokat. Én arra az oldalra kerültem, ahol a járni tudók voltak. Hogy azokkal mi lett, hova vitték őket, akik már menni se tudtak nem tudom. Valószínű, hogy kórházba kerültek Minket Tambovba vittek. A tambovi vasútállomás körülbelül két kilométerre volt a lágertől, amit egy nagy erdő mellé telepítettek. Már sokan voltak ott Lefertőtlenítettek mindenkit, végre megszabadultunk a tettektől, de az elhelyezés... A latrina... Volt, aki beleesett és belefulladt Két deci kása, meg valamilyen leves volt az élelmezésünk adtak még két deci teát Az olyan „édes” volt, mintha a cukrot csak körösztülvitték volna a bögrén. A vizet forralva ittuk mert fertőzött volt Orvos nem dolgozott a táborban. Szesztrák voltak felcserek. Mosakodni nem tudtunk ott se, de én mindennap megmostam a hóban az arcomat, mert tudtam, hogy szüksége van arra az embernek. Akik elhagyták magukat, akik el voltak keseredve, menthetetlenül meghaltak Minden éjszaka kihordták a halottakat az erdőbe. Általában hattan-hetten személy meghalt egy éjszaka. A tábor sohase telt meg: annyian mindig meghaltak, ahányon érkeztek. Egy brigád kiment nappal az erdőbe, letarolta egy területen a fákat (nyírfák meg fenyőfák voltak nagyon szép erdő volt) meggyújtották éjszaka elégett, reggelre kiengedett alatta a föld. Ástunk másfél méter mély gödröt és éjszaka a gödör szélére húzták ki egylovas szánfogaton a halottakat. Amikor már volt egy gödörre való halott (persze csont meg bőr, anyaszült meztelen, már csak a hadifogolytábori szám volt mindenük) bele kellett rángatni őket a gödörbe. Amikor így látta az ember felebarátját, arra gondolt; lehet, hogy másnap ő kerül a gödör szélére. Aki így ismerte volna Tambovot, mint én, az sohase fogadta volna el testtérmegyének. Amikor hallottam vagy olvastam, hogy „szeretett testvérvárosunkból jöttekTolna megyébe”, mondtam: Úristen az egekbe! Csak ezt ne hallanám! Mert az borzasztó volt. Amiről máig sokan nem tudnak Magyarországon, hogy Tambovban több tízezer ember meghalt. Tambovban is haláltábor volt. Jött egyszer egy magyar ember, aki a 17-es háborúban maradt ott, úgy hívták: magyar komisszár. Öreg ember volt, azt mondta: ne keseredjünk el, mert jobbra fordult a sorsunk, elvisznek bennünket az Uraiba munkára, ott majd jó élelmet kapunk, de dolgozni kell. Mindenki kapott tőle egy tábori levelezőlapot (török félhold volt rajta). Csak azt volt szabad ráírni: Megvagyunk, jól vagyunk, egészségesek vagyunk. (A feleségem meg is kapta - Törökországon keresztül - a lapot. Volt egy fiatal paksi gyerek velem, Holweiger Istvánnak hívták, már nem él. Azt mondtam neki: „Pista! Te is írd meg, hogy énvelem vagy, én is megírom, hogy teveled vagyok. Valamelyőnk felesége csak megkapja. Megkapták mind a ketten.) Én azonban nem kaptam itthonról levelet, pedig írtam. Aki jó munkás volt, az írhatott, de a feleségem nem kapott meg egy levelet se, csak az ért haza, amelyiket a magyar komisszár elvitte. Erre bementem a stábhoz: Mi az oka annak, hogy én nem kapok levelet? Azt ígérte a politikai tiszt, hogy utánanéz. Attól kezdve kezdtem leveleket kapni. Megörültem, hogy élnek a gyerekek A háborúról állandóan tudósítottak bennünket, mert minden lágerben volt vezetékes rádió. (Sohase felejtem el, amikor bejelentették: december 2- án elfoglalták Paksot. Amikor megjöttem, az volt az első, hogy ezt megkérdezzem. Igaz volt) Nyolc napig vittek bennünket szuhárékenyeret kaptunk, mást nemigen. Láttuk, hogy keletnek megy velünk a vonat, mert, amikor sütött a nap, kipislogtunk a vagonból. Sátrakban helyeztek el bennünket. A sátraknak padozatuk volt mindig égett a kályhában a tűz, mert fa volt bőven, de nem olvadt el a sátor tetején a hó. Tavaszszal kezdtük építeni a barakkokat Nem bírtuk a magaslati levegőt; rájöttek erre az oroszok is, hogy baj lesz, ha mi elhullunk A hatszáz magyarból kétszázan maradtunk egészségesek a négyszáz románnak a fele betegedett meg, az olaszoknál is ilyen volt az arány. A betegeket levitték Boroszkájába, az Ural lábánál levő följavító lágerbe. Én is odakerültem később. Ott is sokan meghaltak. Nekünk kellett megásni ott is a sírt. Ha ástuk a sírt, egyőnknek állandóan a vizet kellett merni, olyan magasan volt ott a talajvíz. Amikor reggel vittük temetni a halottakat, színültig megtelt vízzel a sírgödör. Álltunk ott, mint, akik a halottnak kegyeletet szoktak adni, az őr meg ránk kiáltott: „Proszáj!” (Hogy dobd bele!) Addig dobáltuk a halottakat a gödörbe, amíg a legfölsőnek valamilyen testrésze ki nem látszott. Ráhúztuk az iszapot és el volt temetve. Ennyi volt a végtisztesség. Amikor följavultunk, a szverlovszki körzetbe vittek bennünket, Nyizsnij Tagilba. (Ez egy nagyváros volt, ott építkeztünk. Hatvan darab martinkemencét telepítettek oda. Azelőtt nem volt ebben a városban vasolvasztó, az ércet elszállították innen Oroszország belsejébe.) Minden nap harminc T35ös ment ki a gyárból. Nagyon sokan voltunk ott, németek is, katonai felügyelet alatt Egy német mérnök adta ki nekem a tennivalókat, mert én is tudtam németül. A negyventagú brigádunk állványozott, betontestekbe szereltük a vaselektródákat, minden érintkezésbe szigetelőpapírt kellett tenni, mert az áram bele volt vezetve, avval szárították a betont a legnagyobb hidegben is. _ poi^^ _ Lejegyezte: GUTÁI ISTVÁN
