Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-09-11 / 15. szám
1991. szeptember 11. 13 PAKSI HÍRNÖK A kömlődi templom csendjét viszem magammal Ha valaki Budapestről az M 6-os úton Pécs fele megy, körülbelül félúton már messziről észreveszi a kömlődi hegyoldalba épült templomot. A hárs- és gesztenyefák között fölsétáló kiránduló maga alatt láthatja a dombok közé beékelődött falut, távolabb a Dunát, ami a múlt század közepéig a műút helyén folyt. Egy templom története megőrzi az általa egybefogott közösség történetét is. De érdemes előtte Schilling Roger könyve alapján (Dunakömlőd és Németkér telepítés- és népiségtörténete) korábbi időkre is visszapillantani. Az előnyös fekvésű helyen a rómaiak Lussonium néven alapítottak táborhelyet, s vallási centrumot; később avarok lakják a vidéket. A falu megnevezése középkori iratokban is szerepel: 1266-ban IV. Béla Kumleud-ön tart ítéletet Márton ispán felett; II. Lajos e helyet érintve megy Mohácsnak, s Tomory Pál is „Kellődnél költezik az Dunán átal, igen siete Mohács mezeire Lajos királyhoz”. A török hódoltság alatt a ' alu teljesen elpusztul. A kuruc-labanc időkben II. Rákóczi Ferenc személyesen választja a helyet dunai hídfőnek. A mai Sánc-hegyen Vak Bottyán épít földvárat melyet többszöri gazdacsere után a németek lerombolnak. Az országban a török után üresen maradt területeket a XVIII. sz. elejétől kezdik, főleg német telepesekkel benépesíteni. Kömlődre is telepesek kerülnek, kivált a Franciaországgal határos német hercegségekből: Badenból, Pfalzból, Lotharingiából, Luxemburgból, s Trier környékéről. Bizonyára a kincstártól kapott kedvezmények (15 hold föld, ház bútorral, gazdasági felszereléssel, úrbéri terhek alóli mentesség) vitték őket a meszszi idegenbe. Az 1785-ben elkezdett telepítések kezdeti megpróbáltatásai (járványok, pereskedések, az új életmód kialakításával járó természetes nehézségek) után a több, mint 150 családot számláló közösség egyre erősödő szükséglete, hogy saját lelkipásztora, temploma legyen. Megható levelekben panaszolják: gyermekeik megkereszteletlenek maradnak, télen is 5 km-t kell utazniuk Paksra, ahova megérkezésük óta istentiszteletre járnak. A helytartótanács meghallgatja kérésüket, s végre 1798 március elején felállítják a helyi káptalanságot, melynek első papja Kupecz János Alajos, volt pálos-rendi szerzetes lesz. A vallási életforma nem csak rítusokban; áldozatbemutatásban, hálaadásban kifejeződő gyakorlatok összessége, hanem közösséget egységesítő, harmonizáló erő. A templom a társadalmi élet spirituális központja. Ám a nagyobb templom építéséig még több, mint 30 évet várni kell. Az addig működő szükségkápolna végsőkig elhasználódik. A misére járók negyedét volt képes befogadni, a férfiak így az udvarról pipázgatva hallgatják a német nyelvű prédikációt, a türelmetlenebbek közben átjártak borozgatni a közeli kocsmába. A hívek állandó, majd a pécsi püspök nyomatékos sürgetésére megkapják a Vallás-alaptól a templom építéséhez szükséges összeget Az 1824-ben elkezdett munkákat 2 év alatt fejezik be, a reneszánsz stílusban készült épületet Szent Imre ünnepén, 1826. november 5-én szentelik fel. O a templom főpatrónusa, védőszentjei szent Erzsébet és szent Margit. Most hármójuk szobra tölti ki az oltár nagy részét. Szent István fia volt Kömlőd középkori templomának is védőszentje, az új közösség így nem választotta, inkább a korabeli szokás szerint átörökölte személyét Az épület ékessége a bejárat fölött emelkedő 48 m magas torony volt, ami egy idő után súlyával a löszös talajba lefelé húzta a falakat. A fél falut elpusztító, a templomban is komoly károkat tevő 1856-os tűzvész után meggyorsult e folyamat, s a tornyot le kellett bontani a századforduló előtti években. A falakat vaspántokkal fogták össze, nehogy beomoljanak. Á mai 29 m-es torony 1929-ben épült a főhajó mellé, az akkori kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó közbenjárása eredményeképp. A templom legértékesebb műtárgya a feltehetően még az őslakosok által behozott faszobor, a Kígyót taposó Szűzanya, a mellékoltár fölötti Atya-szobrocska, s az új oltártól eltakart két reneszánsz oszlopfő. A jakobinus eszméket is magukkal hozó jövevények viszonya nem volt felhőtlen papjaikkal az első időben. Nem csak járandóságukat nem fizették ki, de megdézsmálták lelki vezetőjük gyümölcsösét, veteményesét is mondván: „er hat es genug” - marad neki úgyis bőven.! Gyakoriak voltak a több helyről érkező, többféle szokást magukkal hozó telepesek egymás közötti torzsalkodásai is. Türelmes papjaiknak is szerepe lehetett abban, hogy a szorgalmas, de féktelen természetű nép az évtizedek alatt egységes faluközösséggé rázódott össze. S a templomnak, amelynek környékén a régiek tanúsága szerint a vasárnapi istentiszteletek után még hosszú ideig politizálva sétálgattak, beszélgettek gazdaságaikról, a fiatalabbak ismerkedtek egymással. A történelem fintora, hogy a jaltai döntések nyomán őseik földjére erőszakkal visszaűzött emberek, ha egymásnál összejőve énekelgettek, elődeik dalai már fordított értelmet nyertek: „Nach meiner Heimat ziehf s mich wieder...”, Szülőföldem után visszavágyom -, dúdolták, s Magyarországra gondoltak. Karl Rahner szerint minden, kivált egzisztenciánkat mélyen érintő megismerés során burkoltan Istent, a létteljességet tapasztaljuk meg, mint a megismerést lehetővé tevő feltételt, mely az eredeti tapasztalaton átcsillanó háttéri tapasztalatban mutatkozik meg. Különösen így van ez a gyerekkor Istenre irányított megismerés élményeiben: az ima, a ministrálás, akár a hittanórák előtti focimeccsek benyomásain is keresztülvilágíthat az O lénye. Most a templomba lépve annak minden szöglete megannyi emlék hívóképe lesz. A gyermeki képzeletet a mozgalmas történeteket megörökítő festmények fogták meg; szent Sebestyéné, fedetlen testéből kiálló nyílvesszőkkel, vagy a gyónási titok szentjéé: Nepomuki Szent Jánosé, amint súlyokkal megrakottan egy kőhídról folyóba dobják. A mindig titokzatos örökmécses, tabernákulum. Bizonyos az is megesett, miközben a tisztelendő úr beszédét tartotta, mi az oltár előtt térdelve bokszoltuk egymást, vagy az öreg Angster orgonába csak annyi levegőt fújtattunk, hogy a szenténekek közepéig tartson ki. Ha fölmásztunk a harangtoronyban versenyt számoltuk szemben az Alföldön látható templomtornyokat, denevérekkel ijesztgettük egymást, himbálóztunk a harangkötélen. A torony belső fala tele van a bicskákkal, szögekkel rávésett nevekkel, szövegekkel. Most is a bicskákkal, szögekkel rávésett nevekkel, szövegekkel. Most is olvasható a félévszázados pletyka: „Ring Matyi hiába tagadja, szeretője a Keller Mariska”, vagy egy kitelepített búcsúmondata: „Isten veled édes kis templomom.” Mikor a ’60-as években hittanra írattak, Vida István volt a plébános, még ma 80 évesen is ő az. Több mint három év börtönnel a háta mögött büntetésből került a kitelepítések után már kis egyházközségnek számító faluba. Most, mikor a közszereplők jó része érthető mentségeket keres könnyen felejthető múltjára, ő azon kevesek közé tartozott, akik érthetetlen messze is mertek menni áldozatvállalásukkal. Mi a környezetében felnövők szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy a hagyományos értékeket hitelesnek az ő személyén keresztül ismerhettük meg. Ez az intakt, érintetlen varázsvilág aztán szétoldódott áhítatos komolyságával a kamaszkor küszöbén, az imák, a templombajárások elmaradtak, igaz, a tisztelendő úrhoz utána is rendszeresen eljártunk „filozofálni”. Ahogy az első cseresznyeíz, vagy az először megismert személyekhez kötődő vonzalmaink mértékei a továbbiaknak, gyerekkorom temploma is etalonja a többinek. Bárhol is járok, egy templomba lépve, a kömlődi csendjét viszem magammal, s a fölerősödött csendben ilyenkor meghallhatom a távoli Isten hallgatását Paks, 1991. augusztus 19.
