Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-08-28 / 14. szám
Paksi Hírnök KÖZÉLETI FOLYÓIRAT 1991. augusztus 28. ÁRA: 11,20 Ft III. évf. 14. szám TELEFON HELYETT ............... - ................-_____________i__________________■ -____________________ Kedves Polgártársam; Hölgyem, Uram, esetleg Fiatal Barátom, avagy Kisasszony. Válaszolni kívánok telefonhívására, az „Itt a légkör sohasem volt rendezett” című írásommal kapcsolatban. Ön azt kérdezi; hogyan is engedheti meg a felelős szerkesztő, hogy ilyen írások jelenjenek meg a helyi lapban? Nem tudhatom, hogy Ön itt született e ebben a városban, ha igen, bizonyára emlékszik még egy erőmű nélküli, békés Paksra, macskaköves főútjával, gesztenyesoraival, azért így írom, mert mi még a fát sem hangsúlyoztuk annak idején, tudtuk mindannyian miről is van szó. Nem akarom felsorolni, hogy sokak szerint az erőmű mi mindent adott ennek a városnak, csak néhány dolog a sok közül: fúrt kútjai megitták a Halászati Termelőszövetkezet biritói tavának vizét, de elismerem, adott munkát is a városnak. Meg egy szaunát is adott, ahol igyekvő természetű, boldog életű kommunista honfitársaim széplányok társaságában jelenthették ki bátran magukról - utalva KB-tagságukra - hogy királyok Tolna megyében. Adott továbbá egy nagyszerű piacot is a nagybetűs VÁROSNAK (és nem a kisbetűs falunak) mely milliós - hány milliós? - tündöklése ellenére piacnak használhatatlan. És sorolhatnám... Persze a régi Paks lassan beleolvadt az erőműbe, és nem a Paksi Atomerőmű Vállalat illesztette magát a „faluhoz”. Riportalanyom őszinte keserűsége lehet, hogy sérti, bántja az Ön véleményét, viszont illene végre megtanulnia, hogy nem egyformán PAV-osnak születnek e település polgárai. Jómagam is részt vállaltam az erőmű felépítésében, jól tudom, hogy mennyi szénacél, vagy ausztenit került a föld alá a határidő sokszoros csúszása miatt egyetlen KB-s intésre, jól ismerem a történetét az ország legjobb szakembereinek, akik kompresszorokat felejtettek ki helyiségekből. Az egyes blokk főbejáratát hetekig vésték, hogy beférjen a reaktortartály, akik ünnepeltek a szovjet mérnökkel, aki vonalzóval akarta szintezni az előmelegítő tartályt, a szovjet mérnökkel, aki a turbinaház lapátjai alatt - szintén a határidő csúszása miatt - felakasztotta magát. Még egyszer megköszönöm Wábró Györgynek riportomat. Önt pedig tisztelettel, válaszát várva üdvözlöm: C----------------------------------------------------------Fájdalmaink Mezítláb indulunk faggatni a pusztát: vajon hogyan kötődik gyökereihez az ember, vajon hogyan kötődik egymáshoz az ember és a föld. Talpunkat égeti a felforrósodott homok. A kocsiút hosszan kanyarog előttünk, egyik felén akácerdő sárgul, a másik oldalon végre tanyákat találunk, néhány apró, elhagyott házat, de emberkézhez szelídült udvart is látunk imittamott Mozdulatlan a levegő, emberi hang nem hallatszik sehonnan. Úgy tűnik, kihalt világ ez. Beszélgetőtársunk aztán mégis akad; nem őrzi kutya a portát, bekiabálunk hát udvarába, egész a konyhaajtóig merészkedünk, míg megtaláljuk. Sántítva jön elénk, beinvitál a szoba-konyhás házba. A gyanakvás percei után öregasszonyos sírással mesél halottairól, hosszan, igéző szavakkal, aztán később az élőkről is. Egyedül él itt, régóta már. Fáj a dereka, a lába, a bolt meg messze van és fél is éjszakánként. A szomszédasszony néha-néha átszalad beszélgetni, most is várja, mást hiába is várna, ki más jöhetne. Később a gyerekeiről beszél, mutalja a falon a megsárgult fényképeket; mozdulatában gyöngédség és szeretet Mégis: együtt lakni, az más. Mindenkinek megvan a maga bogara! Jobb ez így. Talán majd télen, akkor lehet, hogy beköltözik a lányához. Csak hát itthon mégis más. Senki se szól rá semmiért, mindent ott talál meg, ahova letette. Meg aztán nem akarja ráíratni egyikre se még a házat Megszokta, egész életével idekötődik. Mutalja birodalmát, tulajdonosi büszkeség csal mosolyt a szemébe. Tekintetével sorra veszi a konyhabútorait, a szúette székeket, asztalt, a hepehupás sezlont, a kredencet a lefordított pöttyös üvegpoharakkal, a rádiót, a fogast és végül a gáztűzhelyet Mindent vastagon lep a légypiszok, a mennyezet és az ablak valósággal fektéllik tőlük, nyüzsgésüktől, zümmögésüktől néha nem halljuk egymást. Látszik, hogy régóta nem fogtak itt kézbe semmit, az edények porosak, pókhálósak, a tűzhelyen nagyon régen főhetett ebéd. Kicsit röstellkedik a légy miatt, de nem panaszkodik. Tehetetlenségét úgy viseli, mint egykor a másállapotát: természetesen, belenyugvással, békével. Bár nem marasztal bennünket, de a kerítésnél újra és újra belekezd valami vidám történetbe. Sokat beszél és hosszasan búcsúzko dik, látszik, hogy öröme telik a beszédben. Ki tudja, mikor nyitnak rá újra ajtót ACSÁDI ROZÁLIA V_______________________________________y
