Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-07-17 / 11. szám
1991. július 17. 3 PAKSI HÍRNÖK Emlékezni és emlékeztetni Gyönyörű a szibériai erdő Kakstetter Ferenc visszaemlékezése 1944. november húszadika táján Sződligeten megsebesültem. (A pécsi 4. gépkocsizó közepes tarackos ütegnél szolgáltam. Ragyogó parancsnokom volt, báró Brandenstein Antal, osztrák származású tiszt, aki rajongásig szerette katonáit. Részt vettünk Kolomeától kezdve Szolnokig a hadműveletekben. A debreceni páncélos ütközetben is, majd a Budapest környéki harcokban. Híradós voltam az ütegnél, tizedesi rangban.) Aknatalálat érte a hátamat Beküldtek Pestre kórházba, de akkorra már az ottani hadikórházakat kiürítették. Sikerült elérnem az utolsó nagydorogi vonatot azzal hazajöttem Paksra. Édesapám lovaskocsin vitt a szekszárdi kórházba, ahol öt nap alatt begyógyították a sebemet és hazajöttem. Itthon az egyik unokanővérem megkért vigyem el a szüleihez Sárbogárdra. Édesapám, édesanyám könyörögtek ne menjek! Ha márfgy sikerült megúsznom a háborút ne tegyem ki magamat újabb borzalmaknak. A nővérem azonban nagyon sírt ott vannak a szülei, ott van a kislánya, látni akarta őket. Nem tudtam a kérésének ellentmondani. Fölraktuk a lovaskocsira egy kis ládában a ruháját és elindultunk. Talán sikerül estig hazaérnem - gondoltam. Már odafelé le kellett menni a műútról, mert azon a németek vonultak vissza; a földeken kellett hajszolnom a szerencsétlen lovakat. Késő estére értünk Sárbogárdra. A ló teljesen kimerült Nem is gondoltam arra, hogy egykét napon belül visszafordulok. Közben Sárbogárdra bejöttek az oroszok. Feltűnhetett nekik, hogy katonaköteles korban vagyok; faggattak; voltam-e katona? Azt mondtam nekik: nem voltam, iskolába járokfhuszonhárom éves voltam akkor). Hitték is, nem is, de ez talán mindegy volt Két-három napja ott voltak már, amikor kihirdették minden 17-45 év közötti férfi köteles jelentkezni a községházán. A községháza U-alakú épület volt Amikor bementünk (voltunk vagy háromszázan, háromszázötvenen, mert sok idegen is tartózkodott a városban), az oroszok megígérték hogy kapunk bumácskát (igazolványt) és azzal nyugodtan hazamehetünk Természetesen hazudtak. Az NKVD emberei bezárták a kaput, minket pedig egy két óra múlva fegyveres őrök kísértek a vasútállomásra. Ez 1944. december 13-án történt. H áromszázunkat két vagonba zsúfoltak. Olyan szorosan álltunk hogy leülni sem tudtunk vizet, élelmet nem adtak. Valahogy megvirradt. Reggel a Cece melletti Jurcsek-majorba vittek bennünket. Ott három napig voltunk az unokanővérem meg is látogatott. (Egy orosz őrnagy lakott náluk aki beszélt németül; tőle tudták meg, hol vagyok) Jurcsek-majorban találkoztam Lőrincz Jóskával egy paksi fiatalemberrel akit mint utász szakaszvezetőt katonaruhában fogtak el. Nagyon megörültünk egymásnak Három nap múlva Bajára vitték a csoportot. Baján az egyik magyar laktanyában helyeztek el bennünket, ott már több ezren voltunk. Az állomásra jártunk lőszert rakni. Egyszer elhatároztam, hogy meglógok. Ezt meg is beszéltük Lőrincz Jóskával. Én le is léptem: bevetettem magam egy utcába, már pár száz méterre voltam az állomástól. Vártam a barátomat, vártam, de az csak nem jöttNagyon bántott a lelkiismeret. Viszszamentem megnézni, mi van vele. Sajnos nem figyeltem: az egyik vagon végén ott állt az őr, akit nem láttam. Amikor átbújtam a vagon alatt, rögtön észrevette és jól eltángált puskatussal. Többé nem nyílt alkalmunk szökésre. Bajáról Temesvárra vittek bennünket Rettenetes érzés volt, nagyon el voltunk keseredve tudtuk hogy nincs menekvés. Élelmezésünkről senki sem gondoskodott, útközben a jó magyarok dobáltak be egy kis kenyeret, adtak be egy kis vizetTemesváron egy hatalmas láger volt Legalább harmincezer ember volt ott Ágyak nem voltak szalma se, a nedves földön feküdtünk egymáshoz húzódva melegítettük egymást Tisztálkodni nem lehetett, így hamarosan megtetvesedtünk és február végén kiütött a táborban a flekktífusz. Magam is beleestem, Lőrincz barátom szintén. (A flekktífusz nagyon magas lázzal jár. Az ember lázálmában állandóan a vizet keresi. Én mindig a Dunát láttam.) Egy kápolnában volt berendezve a kórház, mellette egy hatalmas tó csillogott Egyik este elhatároztam, ha lecsendesül a helyiség, kimegyek és jó! teleiszom magam. Halkan nyitom az ajtót, ekkor megszólal mögöttem egy hang, Siklósi Matyi bácsié. (Ő paksi kádármester volt, már meghalt szegény, a Jóisten nyugosztalja.)- Hová mész, Ferikém?- Szomjas vagyok- Nem mész vizet inni! - megfogta a vállam, odavezetett az ágyamhoz, lefektetett, betakart- Édes öcsém, ha most két korty hideg vizet iszol, a Jóisten se ment meg téged. Ez volt a szerencsém. Még arra is kiterjedt szegénynek a figyelme, hogy a kenyéradagomat öszszegyűjtse és a fejem alá egy kis zsákba rakja: úgyhogy, amikor a láz nyolc-tíz nap alatt elmúlt és nagyon éhes lettem, volt mit ennem és hamarosan talpra tudtam állni. (Matyi bácsi egy másik barátjával a kórházból meglógott. Ők hordták a betegeknek az ételt, jó kondícióban voltak, tudtak szerezni jó ruhát, egyiküknek aranyórája is volt, amivel a román vasutasokat meg tudták vesztegetni... Matyi bácsi hazakerült, később mind a ketten a konzervgyárban dolgoztunk: ő kádárműhelyben, én meg huszonhárom évig a raktárt vezettem. A fiának már elmondtam, hogy az édesapjának köszönhetem az életemet.) A kórházban elváltam Lőrincz Jóskától. Hova került, nem tudom; ő nem jött haza. Mellettem feküdt Rideg J ózsef - paksi fiatalember -, ő meghalt szegény. Temesvárról Foksányiba vittek bennünket. Ott egy hatalmas átmeneti tábor volt és osztályoztak bennünket Levetkőztettek mindenkit és megnézték az ember fenekét. (Ha az ember fenekén kemény a hús, az az ember - bármennyire is sovány - egészséges.) Az egyik csoport a Krímbe indult a másik Szibériába. Én akkor elég jó erőben voltam, az elsőosztályú kategóriába kerültem, tehát Szibériába vittek. A zsúfolt vagonban annak, aki a WC mellé került rettenetes volt a helyzete. Útközben nagyon sokan kaptak hasmenést voltak olyan szerencsétlenek is, akik saját vizeletüket itták és borzalmas kínok között haltak meg, mert ha közvetlenül nem tudtak vizet inni, valósággal megfojtotta őket a húgy. Ezeknek az embereknek a haláltusáját végig kellett néznünk! A halottakat megfogtuk és kitettük a különböző állomásokon. Hová kerültek, ki temette el őket nem tudom. A legnehezebb az életünkben ez az utazás volt Szomjaztunk, éheztünk, meleg volt; másfél hónapos zötykölődés után érkeztünk Növi Lajlára. Egy ideig nem dolgoztunk. Följavítottak bennünket ezután a rettenetes utazás után. Jobb kosztat kaptunk sűrűbb kását. (Végig kásán éltünk meg korpán, egy kis szántott halat is kaptunk) Ahogy a tábor udvarán mászkáltam ezekben a boldogtalan napokban, néhány nap alatt összeismerkedtem a paksiakkal. Volt ott három Wolf: J ózsef, Ferenc - ők testvérek voltak -, meg Wolf György. Gyuri bácsi ma is él, az Eötvös utcában lakik Találkoztam Kindl Jóskával - ő is él még -, Remmler Henrikkel - vele nem tudom mi van -, Kovács Jánossal, Pala Jóskával. Nagyon megörültünk egymásnak. Innen az 54-es táborba kerültem, erdőt irtottunk. Ameddig az amerikai élelmiszersegély tartott, elég jó kosztunk volt. Amikor ez a segély elfogyott, akkor rettenetes kosztat kaptunk. Ezen a gyönge koszton napi nyolc órát kellett dolgoznunk a fakitermelésen. Kézi fűrésszel fűrészeltük azokat a hatalmas fákat... Egyébként gyönyörű a szibériai erdő. Ha valaki nem látott olyan hatalmas ősfenyveseket nem is tudja elképzelni, milyen faóriások vannak abban. Bizony sírtunk, ha egy-egy vörösfenyőre akadtunk; aznap nem lett meg a normánk: nem kaptuk meg a 60 deka kenyeret csak húsz dekát. A kenyér ott az életet jelentette. Akármilyen fekete volt, akármilyen vizes volt... a vörösfenyő megragadta a fűrészünket. Benzinünk nem volt hogy feloldjuk, késünk nem lehetett, hogy a ráragadt enyves ragacsot lekotorjuk... rettentő nehéz volt kidönteni ezeket a fákat. Az 54-es táborban ukrán volt a parancsnokunk. Ő melegszívű ember volt, nem kegyetlenkedett velünk. Időközben a bal karomon lett egy hatalmas furunkulus. Megdagadt a karom, lázas lettem, a felcsemő - aki a parancsnok felesége volt - konyhakéssel akarta levágni a karomat. Mesélte, hogy a fronton rengeteg katonának amputálta a karját, a lábát ezzel a módszerrel. A konyhán majd kifőzik a kést és levágja vele szépen a karomat utána legalább nem kínlódok. Nem! - mondtam neki. - Inkább meghalok. Szerencsémre másnap érkezett harminc német fogoly a táborba, köztük egy bécsi orvos is, aki megnézte a karomat és azt mondta: nincs semmi különösebb baj; szerzett valahonnét lenmaglisztet megérleltette a sebet utána pedig fölvágta. Meggyógyultam. Később átkerültem a 88-as táborba. Gyönyörű nyári napon kísértek bennünket két napig gyalogoltunk. Az első nap, úgy déltájban megpihentünk egy tisztáson. Milyen a hadifogoly? Mindjárt áfonyát kezdtünk keresni. (Az áfonya kék szibériai gyümölcs, igen jó íze van és vitamindús.) Keresgélés közben emberekkel találkoztunk. Elegáns nők gyönyörű ruhában ültek a kidöntött rönkökön és tereferéltek. Sokan tudtak közülünk németül, így megtudtuk a hölgyektől, hogy ők észt politikai internáltak; ők nem fognak itt dolgozni, mert ellátja majd őket a szovjet állam. - így vélekedtek. Persze, mi csak mosolyogtunk ezen a beszéden. Tudtuk már, hogy mi ennek a nótának a vége. M ondtuk nekik: arra készüljenek, hogy erdőt fognak irtani. Kinevettek bennünket. Nemsokára mentünk tovább. A 88-as tábor parancsnoka megsebesült annak idején a doni ütközetben, állítólag magyarok lőtték meg. Mondta is nekünk: itt fogtok megdögleni mindannyian! Nehéz lett az életünk.- folytatjuk -Lejegyezte: GUTÁI ISTVÁN
