Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-07-03 / 10. szám
PAKSI HÍRNÖK 2 1991. július 3. Második összejövetelét tartotta a Liberális klub június 6-án a VMK klubtermében. Vendégeink a Tolna megyéből bejutott parlamenti képviselők - dr. Nádori László (SZDSZ) és Nyerges Tibor (MDF) témáink pedig az oktatás és a sport szervezeti és finanszírozási kérdései voltak. Először az SZDSZ képviselője beszélt az országos kerettanterv kialakulásának menetéről. Amikor az Akadémián 1973-ban létrejött a Közoktatási Bizottság, kezdett kialakulni az az álláspont, miszerint fel kell hagyni a tudományágakat leképező tantárgyak rendszerével és egy átfogó oktatási program kidolgozása szükséges. Az 1976-ban megjelent fehér könyv az, amely a most kidolgozás alatt álló nemzeti alaptanterv számára szolgál alapul. A Gazsó Ferenc vezetésével meghatározott koncepciók tudományágak helyett műveltségtömbökre tagozódnak, amelyek nem konkrét tantárgyakat, hanem csak orientációt jelentenek. A gyakorlati kérdésekről szólva dr. Nádori László elmondta, hogy az iskolai rendszer vonatkozásában különböző variációk léteznek (10F2,9+3,8+4,...), melyek közül ki kell választani az optimálisát, de a finanszírozási kérdésekben egyértelmű álláspont, hogy az érettségiig az államnak nem szabad kivonulni az oktatásból. Jobb alkupozíciót kell elérni és fel kell hagyni a költségvetés maradékelv szemléletével. Üj elemek is színesítik az oktatás palettáját, hiszen megszűnt az iskolák állami alapításának monopóliuma, feltűnnek az egyházi iskolák és az állami intézmények önkormányzati kézbe kerülnek. Ugyanakkor veszélyes jelenségek kezdenek kibontakozni. Egyre nő a semmilyen középfokú iskolákba nem járók száma, és a még nem dolgozó, de már nem tanuló fiatalok több szempontból is problémát jelentenek a társadalom számára. Vannak próbálkozások, ahol a sporton keresztül igyekeznek lekötni a gyerekek egy részét Nyerges Tibor napi aktualitásokkal egészítette ki az elmondottakat Az oktatási törvény állapotáról szólva elmondta, hogy jelenleg az első fogalmazványra beérkezett több tízezer oldalnyi pedagógusi elképzelések beépítése folyik és csak ezután kerülhet a javaslat a kormány, majd elfogadásra a parlament elé. Kifejtette, hogy a felsőoktatási törvény csak a közoktatással együtt kezelhető, úgymond szükséges az „óvodától-akadémiáig” vivő szabályozások közös tárgyalása. Kérdéseken keresztül vetődött fel az új módszerek oktatásának szükségessége - kommunikációs oktatás a tanárok átképzése, a kategorizáláshoz alapot adó rendszeres vizsgáztatása. Miután a beszélgetés folyamán az is kiderült, hogy az oktatás kérdésében esetenként nagyobb ellentét van szülő és pedagógus, mint kormány és ellenzék között, a klubest áttért a sportfinanszírozás kérdéskörére. Dr. Nádori László az állam szerepéről elmondta, hogy a négy fő ágazatot tekintve - iskolai és diáksport, szabadidősport, versenysport, olimpia - főként az első, és kisebb részt az utolsó ágazatban szükséges az állam támogatása. Az iskolai sport egyértelmű alapként kell, hogy szolgáljon és jelentős pénzeszközöket szükséges juttatni számára. A szabadidősport feltételi rendszere szintén támogatással oldható meg, de eltartása, a versenysporttal együtt, már a gazdaság teljesítőképességétől függ. Az olimpiai sport szintén államilag támogatandó, bár itt is egyre nagyobb szerepet kell adni a különböző szponzori formáknak. A Parlamentben most tárgyalt szerencsejáték-törvény kapcsán számíthat a sport állami dotációra. Ez ügyben viszont még jelentős viták várhatók. A beszélgetés során szóba került a PAV sportfinanszírozási gyakorlata, ami példája egy pénzjuttatási formának, például az állami költségvetéssel együtt, ahol az egyes minisztériumok költségeként jelentkezett a budapesti egyesületek anyagi igénye. Ezeknek a bújtatott megoldásoknak mindenképpen szükséges a lebontása, és olyan törvényi, alapítványi, szponzori módon kellenek, melyek egy tiszta támogatási rendszert alakítanak ki. Ez országos szinten a sport számára jelentős pénzveszteséggel jár, így néhány év távlatában a nemzetközi szinteken a visszaesés valószínű, de semmiképpen sem törvényszerű. JÁRFÁS TAMÁS A tízmillió Hunyadi János második diadala A szovjet Vörös Hadsereg közel 47 évig tartózkodott magyar földön, s íme, most 1991. június 30-án este nyolc órakor - remélhetően országszerte - megkondulnak a harangok az utolsó szovjet katonát, vagy technikai eszközt szállító vasúti jármű távozásának örömére. Közel negyvenhét esztendeig állomásoztak itt a vöröscsillagos katonák. Ha úgy tetszik, majdnem elérték az obsitos kort Szép kor, amolyan érett férfikor. Sok apa ekkor lép a nagyapa korba. Sokan ekkor vezetik először első saját autójukat. Többek ekkor csapnak fel ezermester házépítőnek lányuk-fiuk építkezésén. Ez az a kor, amikor az élet már gyümölcsöket is terem, amikor már a gürcölés után jut egy kis kényelem is. Szóval érzi az ember, hogy nem élt hiába. S vajon Jazov tábornok szemében a könny nem ennek az ellentétes felismerésnek a könnye volt: hogy hiába volt az egész? A nekik nyugatnak számító Magyarországról most mehetnek a katonák a szaharai Közép-Ázsiába, a zord Szibériába. A tisztek elvesztik lakásukat - ezen nekünk ázsiainak tűnő, nekik európai állapotú lakásokat S mi lesz a feleségekkel? Mi lesz a sok olcsó szovjet fúró- és varrógéppel immár? S vajon a mi szemünkben csillanhat-e könny a felismeréstől: hogy még így is megérte? Szennyezett vízzel és földdel, szőnyegbombázásszerűen lerombolt és széthordott laktanyákkal, lakásokkal. Tölünk követelt és jórészt megadott kártérítéssel, az épületek és a károk helyreállításának milliárdjaival. A hasznosítási és értékesítési nehézségekkel? Higgyünk benne, hogy így is megérte. Megérte az újjáépítés IV. Bélának a tatárjárás után, megérte Mária Teréziának a törökök után, megérte Deák Ferencnek Haynau és az aradi 13 után, Bethlen Istvánnak a románok és Trianon után. Mert ezen újjáépítések, újjáépülések után a magyar nemzet mindig ki tudott egyenesedni. Gazdagodni, gyarapodni tudott így vegyünk búcsút a szovjet katonáktól: tudván tudjuk, hogy távozásuk is segít minket felegyenesedni, gyarapodni - s független, majdan gazdag nemzetté lenni. KASZÁS ZOLTÁN Ismerek egy gyereket.. - Nagy dolog! - gondolhatja most magában az olvasó. Ki ne ismerne jó néhányat Ami igaz, igaz: egy teljesen hétköznapi, átlagos képességű gyerekről van szó, aki sem jóságával, sem rosszaságával nem tűnik ki a többiek közül. Annyiban azonban mégis különbözik a legtöbb társától, hogy barnább a bőre, s hogy Anyák napján nem volt kit felköszöntenie... Legtöbbször jókedvűnek látom. Tele van szép reményekkel, számára természetesnek tűnő tervekkel, még nem tud a világ gonoszságáról. Hiszen gyerek még. Akkor is, ha testének korán ébredő formái megtévesztőek. „Egy-két évet adok csak neki, aztán...” - mondják róla legyintve a felnőttek, s az elhallgatott félmondatban ott torlódik egy egész jövendő élet baljóslata. Olyan ez, mint a biztos diagnózis a menthetetlen beteg fölött. És a legszörnyűbb az, hogy valószínűleg nekik lesz igazuk. Azoknak, akik illúziók nélkül, józan realitással ítélik meg a dolgokat. Mert az életben ritkák az efféle csodák, a „happy end”-ek is maradnak inkább az operettszínpadokon, s mert őrangyaloknak is mintha igen híján lennénk. Ő persze még nem tud semmiről. Itt él köztünk; megnézi a tévében a Csipet csapatot, rajong az ügyeletes sztárzenekarért, várja a vakációt Ismerek egy gyereket.. Rá gondoltam az idei gyermeknapon: - Talán elhibázta az egész életét azzal, hogy megszületett? Annak s oda, aminek és ahová a véletlen rendelte... S lehetséges az, hogy egy ember sorsa már 12 és fél évesen megpecsételtetett? P. E. v_____________________________________________________________/ Megpecsételtetett? Gondolatok gyermeknap után
