Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-06-19 / 9. szám
1991. június 19. 11 PAKSI HÍRNÖK Változtatás nélkül adjuk közre ezt az írást amely az 1887. évi nagy kompszerencsétlenségről szól. A szerző 1937-ben vetette papírra, „újrafogalmazása" 1987-ben történt. Közlésére kizárólag a Paksi Hírnök jogosult, ami megtiszteltetés számunkra, ugyanakkor azt szeretnénk, ha a krónikás elbeszélése széles körben ismertté válna. „Lehelet átvonuló árnyék az ember élete" - gyönyörűen megfogalmazott gondolat, amely akár példaértékű is lehet, hiszen az emberszeretet buzgalmából fakad. S valamiképpen rekviem is, mert gyertyát gyújt szavakból, égig-lobogót azokért is, akiknek csontjaik immár az örök-áradó Dunában kavicssimaságúvá csiszolódtak. Lehelet, átvonuló árnyék az ember élete I. A nagy szerencsétlenség Még most is megborzad az emberi lélek, ha rá gondol arra a rettenetes katasztrófára, amely ötven évvel ezelőtt, 1887. év június 18-án történt Pakson, nincs toll, mely halványan is meg tudná festeni ezt a borzalmas szerencsétlenséget s azt az iszonyú pánikot mely elfogta a paksiakat arra a rémítő hírre, hogy a háromszázkilencvenkilenc búcsússal megrakott komp elsüllyedt a Dunán. Mint az őrültek rohantak az utcán a férfiak, asszonyok és gyerekek Jajveszékelés töltötte be az egész várost Sokan tanácstalanul, kezüket tördelve csak álltak és sikoltoztak Százan és százan lovon, kocsin vágtattak a szerencsétlenség színhelyére, hol rettentő látvány tárult szemük elé. A Duna partján sorban, egymás mellett hevertek eltorzult arccal, kitépett hajjal és leszaggatott ruhákkal a hullák Itt egy öregasszony összekulcsolt kézzel, mellette alig tíz éves gyenge virágszál, egy fiatal leányka. Odébb férfiak néhány lépéssel lejjebb ötven, hatvan halott vegyesen. És így volt ez az egész part hosszában. Mindenütt rémes, szívszaggató sírás. Szülők keresték gyermekeiket, gyerekek szülőiket férjek feleségüket asszonyok férjüket a jegyesek párjukat A Dunából pedig még mindig halászták ki a holtakat Sírás, zokogás, jajongó fájdalom minden felé... Es a városból idehangzott a harangok gyászos bugása... rémületes... Elindulnak a búcsúsok Kalocsán minden évben, Jézus Szentséges Szívé-napját követő vasárnapon lélekemelő búcsút szoktak tartani a Jézus Társaság ottani igazi gyönyörű templomában. Erre a búcsúra messze vidékről zarándokoltak az ájtatos hívők. Különösen Pest megyéből Bács, Fehér és Tolna vármegyéből jöttek a legtöbben, hogy részt vegyenek ezen a szép ájtatosságon, honnan lelkileg megerősödve tértek haza. A Jézus Társaság kiváló szónokainak gyönyörű szentbeszédeit lélekbemarkoló intelmeit tanácsait még hónapok múlva is emlegették a hívek otthon, a családjuk körében. Százan és százan járultak a szentségekhez. Jézus Szentséges Szívének felajánlották magukat családjukat Eléje tárták szívüket szeretetüket mélységes bizalmukat kérték végtelen kegyelmét és segítségét minden bajukban. Hálát adtak neki a természet kegyelem s dicsőség minden jótéteményeiért, melyek Jézus isteni Szívéből, mint minden jónak kimeríthetetlen forrásából, szünet nélkül áradoznak. És mikor így lélekben megnyugodva, felüdülve otthonukba tértek, újult erővel a munkához és kedvvel végezték azt az Isten nagyobb dicsőségére. Paksról is minden esztendőben számosán szoktak részt venni ezen a búcsún. Ebben az évben is kihirdette tehát Spiesz János apátplébános, a kiváló nemeslelkű, páratlan buzgalmú, igazi Jézus szerinti pap, hogy 18-án reggel hét órakor körmenet fog indulni Kalocsára. A körmeneten több, mint négyszázan vettek részt és hangos énekszóval, buzgó imádság között elindultak a biskói révhez, honnan kompon szándékoztak a Dunán átkelni és a túlsó parton tovább folytatni útjukat Kalocsára... Oh, dehogy gondolták volna a jó hívek ekkor még, hogy sokuknak utolsó útja ez ebben az életben! A búcsúsok tehát mentek végzetük felé. Spiesz János apátplébános vezette őket Varga Károly, egy fiatal, buzgólelkű tanító és segédkántor végezte a kántori teendőket A főutcán lévő Szent Vendel kápolnánál megálltak, rövid imát mondtak, mely után az apátplébános és a tanító bérkocsira ültek és úgy mentek tovább a hívekkel a biskói rév felé. Milyen különösek a végzet útjai! Most akartak a paksi búcsúsok első ízben átkelni a biskói révnél. Más években a felső, úgynevezett zádori révnél szoktak átkelni a Dunán. Ezen a napon nem lehetett a zádori révnél átkelni, mert akkor egy század huszár ment át ott Paksról Dunapatajra, hol országgyűlési képviselőválasztás volt És a búcsúsok mentek, mentek a halál útján, végül megérkeztek a biskói révhez minden baj nélkül, lelkes énekszóval: (Jézus Szíve: kérünk végy be minket szerelmednek kegyelmébe). A végzetes biskói révnél Müller, a révbérlő már várta a búcsúsokat de csak egyetlen komppal. Spiesz apátplébánosnak, a gondos lelkipásztornak, amikor végig nézett az egyetlen kompon, a gyerekeit féltő atya aggodalma fogta el jóságos szívét Nem akarta engedni, hogy ez a temérdek nép egyszerre keljen át ezen az egyetlen kompon. Kifejezte aggodalmát a révbérlő előtt is, de az fölényesen kijelentette, hogy nincs ok aggodalomra, mert nem ez a négyszáz ember, de sokkal több is elfér. Mások is megnyugtatták az apáturat és így, már ő sem ellenkezett Egyedül a Paks és Kalocsa között naponta közlekedő postakocsis jelentette ki, hogy ő bizony megvárja, amíg a komp visszajön. Az apátúr végre is engedett és elsőnek ment be a halálkompba, majd mikor a hintót is behúzták, a nép is megindult és csupán egy-két öreg nénike és néhány gyerek maradt a parton, kik már sehogy nem fértek a kompra... Megtörténik a borzalmas katasztrófa A révészek eloldották a kompot tartó köteleket és harsány kiáltással ellökték a kompot a parttól. A komp imbolyogva siklott rá a vízre. Még csak néhány méternyire voltak a parttól, amikor rémülten vették észre a kompon lévők, hogy süllyedni kezd. A víz a komp egyik végénél kezdett beömleni. A búcsúsok erre kiabálva, egymást lökdösve, a komp másik végére iparkodtak menekülni, mire ez is a vízbe került Pár pillanat alatt a komp tele volt vízzel és most már gyorsan sülylyedt Azt a rémületet és borzalmat, mely elfogta erre a búcsúsok szívét, leírni még halványan sem tudom, mert amikor a szemtanúk eddig értek a szörnyű szerencsétlenség elbeszélésében, a visszaemlékezésre görcsös zokogásban törtek ki és csak szaggatott szavakban tudták elmondani, amit láttak, vagy átéltek Velőtrázó sikoltás, artikulátlan ordítás, kiabálás, szívettépő jajveszékelés töltötte be a levegőt És mintha minden elem fellázadt volna, segítségére jött a víznek a vihar is. Óriási szél kerekedett, mely a kompot mindinkább hajtotta a parttól. Ebben a rémítő pillanatban sem vesztette el Spiesz apátblébános a lélekjelenlétét Fölment a kocsi bakjára, ott letérdelt és forró imában kérte a mindenható segítségét Még várt néhány pillanatig, mikor azonban látta, hogy minden menthetetlen, újból megáldotta szeretteit és egy ugrással belevetette magát a vízbe. Gyors tempóba úszott a part felé. Úszás közben látta, hogy egy lányka küzd a habokkal és minden pillanatban elmerülni készül, odaúszott és rákiáltott a leányra, hogy kapaszkodjon a reverendájába. A leányka görcsösen elkapta az apát reverendáját és most a hőslelkű pap nekifeszülve úszott tovább. Sikerült is mindkettőjüknek partot érni, a leány megmenekült, de az apátplébános, a kiállott rettenetes izgalmaktól a parton ájultan esett össze. Ezalatt leírhatatlan jelenetek, borzasztó tragédiák színhelye volt a Duna. Egymás után ugráltak a szerencsétlenek a vízbe. Egymást tépték, rúgták Aki úszni tudott, arra hatan is rákapaszkodtak és végül irtózatos közdelem között odavesztek Szívfacsaró látvány volt a gyermekek küzdelme a habokkal. Kezeikkel, lábaikkal kapálóztak, alámerültek a vízbe, majd újra felbukkantak és egy végső kiáltás, azután csak néhány felszálló buborék jelezte, hogy végük!... Hogy a komp körül micsoda küzdelem ment végbe, azt elképzelni a legmerészebb fantáziával is lehetetlen. Kétségbeesés szülte erőmegfeszítéssel kapaszkodtak a felborult komp szélébe. Százan is lógtak rajta, akik nem fértek a komphoz, azok belekapaszkodtak a kompon függők lábába, ruhájába és húzták, rángatták egymást A többiek a Duna habjaiban vívták meg élet-halál küzdelmeiket Nem kíméltek senkit Tépték, szaggatták, harapdálták egymást a küzdők A nők haját kitépték Sőt mint a hullavizsgálatnál megállapították még a húst is letépték egymásról. Mindenki meg akart menekülni, mindenki meg akarta menteni életét akár a mások élete árán isi... Iszonyatos és rettenetes volt az a küzdelem, mely ott folyt az életért!... (Folytatás a következő számban.) Fotó: GOSZTONYI JÁNOS
