Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-06-19 / 9. szám
PAKSI HÍRNÖK 8 1991. június 19. LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA érints meg most látom csak szád íve keskennyé szűkült gleccser arcodon csillagzuhanás-sziporka fények játszanak és sokat gyötört melledből föltör a fájdalom a sóhaj kezem kezedet keresné de a vak éjszakában ujjaim tántorognak most látom csak szemedben szememet s benne a mózesi kőtábla darabjait a szilánkokra tört hitet vajon miféle erő és miféle hatalom áll fölöttem csontfehér a hold arcom égő gyász sírásom sirálymadarak rikoltása hajamba medúzaszél kapaszkodik csontfehér a hold s arcod égő gyász kezed kezemet keresné de a vak éjszakában ujjaid tántorognak s a parttalan fövenyen a sziklák kőcsipkés párkányára hajtod fejedet s némán suttogod imádat a ránctalan ég felé csak nézlek némán s a homokba hányt üres konzervesdoboz oldalára könnyem virágot rajzol csak nézlek némán és hangtalan ordítok mint ordított babits a kések alatt elmetszett gégével érints meg! érints meg mert rámszakad a kékség s a hegyekből alázúduló iszonyú víztömeg elsodor és mert dolgom van és mert egyedül vagyok nagyanyám vadalmafa-virágos kötényébe kapaszkodnék ha még élne de az idő az elsietett zöldpenész-foltokat festett pergamen bőrére jaj Istenem! érints meg a hajnal első fényével amint megcsillan a habokon s a tenger és a fény nászából új nap fogan a miénk Uramisten -ZALÁN TIBOR Befejezetlen vers vagyok aki vagyok férfi kihez méltatlan a sírás a kérés és a megbocsájtás is talán Ha már nem látod vállam fölött a törött nagy szárnyakat ha nem nézed fejem körül a fájdalom derengő halovány glóriáját miért is emeljem rád kérőn az arcomat Gondoltam fogod még kezem holdütötte tisztásokig vezetsz e harsány zűrzavarban lélegzetem fölé lámpást tartasz ott hol sötétség szállja meg a virrasztó tükröket Jósággal akartam bizalmad megtartani - hiba volt meztelen életem zálogát: esendőségemet bíztam rád de nem voltam jó hozzád s te észrevetted visszakéred most hajamban felejtett nyugodt kezed Tétován nyúlok a pohár felé nem szoktam még ekkora magányt cigarettám hetykeségből szívom mint a suhancok kik hunyt szemmel hallgatják kedvesük távolodó szívverését De semmit se tégy jó így nekem galambokkal beszélgetek harang szaván emelkedő éjben virágot szedek s a szürkén tovatűnő vízbe ejtem őket hanyatt fekszem a fűben homlokomon napozik a bogár Ennyi elég! értem a világot s benne a sorsomat mint almában a lüktető magot körülrág Isten körülrág a Halál is és kiköp mind a kettő és árvaságom az űrben újra megfogan (De mondd mivel tömöd be füled hogy ne halld mikor meleg verseket dúdolok a szeles virradatban meddig hunyhatod le szemed hogy ne álljak homlokod mögé - verejtékes ingem ezüstjében állok és mondd elharapod-e majd a nyelvedet hogy reménytelenséged homályos óráján ki ne mondd nevem) Elbírok ennyit s elbírnék kétszer ennyit is - talán bár gyönge a szívem - ne félj a májam előbb visz el előbb visznek el vörös hintájukon a mindennapi borok s a sok be nem telt ölelés falja fel bénuló testemet És nem fejezem be ezt a verset se ahogy el sem kezdtem s nem is folytattam talán semmit sem mondtam: nyugodtan fordítsd el fejed beszélj mással mondj néhány tünékeny mondatot rólam vagy másról de neki mondd a másnak ki jobb s lehet egyszerűbb mint én vagyok engem nem érdekel többé - bár körben szétdúltad birodalmam - hogy a tükrökből visszanéző arc sem az enyém már ACSÁDI ROZÁLIA Még itt vagyok Még itt vagyok az árva csillagra kitéve: hajammal fésülöm az ázott réteket de minden napban megnyomorít engem a végzethez iramló gyáva képzelet Még itt vagyok s te fehér álmodba szerethetsz, mint hullott szirmait a felhővirágnak amikor rádfodrozódik az este s néma hullámával megérint a bánat De most már egyre többször felzokognak bennem sötét lánggal kibomló égő énekek, s a hamuporrá lobbanó időben lassan szétporló hűlt parázzsá dermedek.
