Paksi Hírnök, 1991 (3. évfolyam, 1-22. szám)
1991-05-22 / 7. szám
PAKSI HÍRNÖK 10 1991. május 22. Beszélgetés Mádi Magdolnával (Folytatás a 9. oldalról.) a magyarság, a szép, az esztétika, a tömegpszichológia. A. R: És ez az a többlet? M. M.: Ezt nem lehet elkerülni, ha akarja sem. A. R: Biztosan ez a többlet adja azt a tüzet amit a műsor végén láttunk. Érdekes, hogy annyira együtt él a legkisebb és a legnagyobb táncosod a színpadon; valami nagyon magától értetődő egységet lehet érezni. M. M.: Ők tényleg amatőrök még, és kötelező nekik végiggondolni a táncot mielőtt az előadás elkezdődne. De tudni kell, hogy nekem minden erőmmel erősíteni kell a hitet az embereimben. Egy példa rá: az egyik tánc előtt oda akartam menni az egyik fiúhoz, hogy még mondjak két szót, és láttam, hogy teljesen magába révedt Ezek nekem nagyon fontos pillanatok. Mert ez már majdnem profizmus; ez már a profizmushoz vezető út, ami az átélést illeti. Itt azért van egy-két táncos, akinek a neve nem ártana, ha belekerülne az újságba. Például a Palicska Laci, a Juhász Mónika, az Újvári Dávid, vagy a Bence Attila. Szóval azért táncos egyéniségek kellenek ahhoz, hogy ezt így megcsináljuk. A. R: Ők azok, akik a kezdeti időszak óta veled dolgoznak? M. M.: Tulajdonképpen igen. A. R: Ez egyben adalék is a közösséggé alakulás tényéhez, nem? M. M.: Hát igen. Azért sok seb is van a dologban, sok fájdalom. Azokban is, akik megmaradnak A. R: Mert... M. M.: Mert, ha csak egy együttest nézek is, negyven embernek jót és mindig kellemeset adni nehéz. Ahhoz, hogy eredményt érjünk el, nagyon sok rögön megy keresztül az út, de ugyanakkor...! Ugyanakkor egy nagy belső tartást ad az embernek. Ennek azért nemcsak rózsás oldalai vannak. Ezért mondom mindig: aki marad a hitben, az megtartatik. A. R; A közönség ebből csak a produktumot látja és legfeljebb sejti, hogy mi van emögött M. M.: Igen. És erre a mögöttes munkára mondom, hogy ezek a fájdalmak alakulnak át belső tartássá. Majdnem azt mondom, hogy lélekedzés is. Ezt én is átéltem. Én is végigcsináltam. A világ pedig már nem úgy működik, ahogy működött. Arra lehet számítani, hogy csak azokat az együtteseket hívják meg, akikről tudják, hogy vannak és tudják, hogy milyenek. A. R: Magdi, van valami éles különbség a hazai és a külföldi közönség reakciói között? M. M.: Persze. Van olyan reakció, hogy nagyon-nagyon szeretnek bennünket, van, hogy szeretgetnek, vagy, hogy utálnak bennünket. Ezen belül az utálatot még nem éltem meg. Az északiak a leghidegebbek, de ez nem jelent semmit. Az északi emberek, annak ellenére, hogy két percig tapsikolnak - mondjuk Brémában 400 bankigazgató - öt perc múlva meghívnak bennünket, hogy 150-szer menjünk még Brémába. Akik imádnivalók, azok az olaszok. Az olasz közönség, az olasz emberek nagyon nyitottak, nagyon befogadók. És a tapsok! Az egy hatalmas élmény egy színpadi embernek, amikor egy stadionban ötezer ember tapsol a műsor végén, aztán egy órát vár a tánckarra és egyesével végigtapsolja őket egy óra múlva is. Aki táncol, annak a tapsnál nagyobb meghívást nem tudnak adni. Általában a déli ember nagyon jó közönség. A. R: Mekkora mérföldkő egy ilyen nagyszabású bemutatkozás, mint a mostani volt - itthon? M. M.: Én nem szántam mérföldkőnek. Én egyszerűen csak egy műsornak szántam. Szeretném, ha minden előadásunk mérföldkő lenne. Szeretném, ha haladna az együttes. Szeretném, hogyha nem azt kellene hallanunk, hogy mi mit akarunk. De azt, hogy egy nagyon alapozott munkával előrefele haladjunk, azt én másként nem tudom csinálni. A. R: Élmény volt-e számotokra az itthoni közönség szeretete? Hiszen a nézőtéren nagyrészt szülők ültek és ez talán mégis egy másfajta miliő, mint másutt. M. M.: Nagyon érdekes, amit most kérdeztél. Tudniillik annak örültem igazán, amikor egy szülő kétszer nézte meg az előadást. Mert a szülők arcokat néznek, nem a műsort Az az ember aki nem közvetlen hozzátartozó, általában műsort néz. Ezek az emberek külföldön is, meg ha kilépünk Paksról, akkor is műsort néznek. Két különböző dologról van szó. Amikor egy szülő a gyermekét nézi, akkor nem látja a színpadot. Nem látja amit mondani, mutatni akarunk. Ilyen értelemben két különböző dologról van szó. Beszéltem szülőkkel, akik emiatt kétszer nézték végig. Tehát itthon - a családban, ha úgy tetszik - nagyon nehéz elérni, hogy a közönség az egész műsort nézze. Ami az élményt illeti, nekem feltétlenül hatalmas élmény az, amilyen a közönség volt most is, de ez egyébként külföldre is vonatkozik. Nekem is az az élmény, ha tombol a közönség. A. R: Ezt kívánjuk nektek a jövő hétre is! ACSÁDI ROZÁLIA LÁSZLÓ KOVÁCS GYULA Elsőáldozók „Hagyjátok, hadd jöjjenek hozzám a gyermekek és ne tiltsátok meg nekik, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek, aki Isten országát nem fogadja úgy. mint a gyermek, nem megy be oda.” (Lukács ev. 18, 16-17.) Övék az egyik legbensőségesebb egyházi ünnep is; csupa vidámság, csupa reménység, csupa szeretet. A templom zsúfolásig megtelik a harangok hívó szavára, éppúgy, mint karácsony vagy húsvét idején. Május van. Virágillatú szellő libbenti meg a kislányok mirtuszágas csipkefátylait, amint piros arccal, fénylő szemmel, komolyan és boldogan vonulnak az ismeretlen, első találkozóra. A szülők büszkén vigyázó tekintettel kísérik csemetéiket, kiket nem is olyan régen még itt tartottak keresztvíz alá. A „kismenyasszonyok” ruhája - akár csak a szívük is - tiszta, hófehér. Igen, ha valakié, hát övék az Isten országa. Vágyódva nézi őket az ember, aki már felnőtt, s „hitetlenül hisz”, komor józansággal, mind jobban eltávolodva régi önmagától... Ellenemondtok-e a sátán csábításának?” Milyen mély, egyszerű és tiszta, naív hittel válaszolnak: - „Ellenemondunk!” A gyermekek még képesek az igazi, őszinte hitre. Feltételek nélkül, alku nélkül. A gyermeki ész könnyebben elfogadja az Oltáriszentség megfejthetetlen titkát, s hívebben tudja szeretni azt, aki áldozatot hozott érte. Ma ízlelik meg először az „élet kenyerét”. Vajon meddig élnek vele? Amikor a mosolygós kisfiúkból ifjú férfiak válnak, vajon betérnek-e majd az Ur asztalához? „Add Uram, hogy a mai nap kitörölhetetlenül maradjon meg az emlékezetemben” - szavalja a kisfiú. Mennyi mindent elfelejtünk, ami egykor fontos volt számunkra... Ritka ünnep a mai: 170 gyerek részesül az elsőáldozás szentségében. Egy évvel ezelőtt még feleannyian sem voltak A szentmise után „szeretetvendégségen” vesznek részt, ahol közös imádsággal, együtt fogyasztják el jelképes elemózsiájukat. Mint egy nagy család, megosztják egymással a puha kalácsot, miképpen azt egykor a Mester is cselekedte. S bár még nem értik, hiszik az ő szavait is: „Aki hozzám jön, nem éhezik többé, aki bennem hisz, nem szomjazik soha” -PÁPAI ESZTER
