Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-10-01 / 19. szám
Gondolatok a szövetkezeti kereskedelem privatizálásáról A Paksi Hírnök folyó év augusztus 21. számát forgató Kedves Olvasó az 5. oldalon megjelent - a „Paksi Hírnök postája” égisze alatt közölt cikk végére érve joggal váija a folytatást: vajon a fogyasztási és értékesítő szövetkezetek a jövőben milyen úton akarnak járni, az áfészek privatizációja milyen módon valósul meg, az áfészmozgalom és -tevékenység hogyan fog megújulni?! A Hangya Szövetkezetek helyébe lépő fóldmíves-szövetkezetek - majd áfészek - a kezdeti eszközkölcsönzési, vetőmag-beszerzési, mezőgazdasági kisgépbeszerzési tevékenységüket bolti kiskereskedelmi, vendéglátóipari tevékenységgel, a kistermelők mezőgazdasági termékeit felvásárló tevékenységgel, majd az 1970-es évek elejére ipari és szolgáltató tevékenységgel egészítették ki. Az 1960-as évek végén az fmsz-ek vidéken - főleg aprófalvakban - kizárólagos szerepet töltöttek be a bolti kiskereskedelmi és vendéglátóipari forgalmazásban. A Paks és Vidéke Áfész is 1969-1981-ig rendkívül erőteljes hálózatfejlesztést valósított meg: megépítette elsőnek a több mint ezer négyzetméter alapterületű iparcikkáruházát, öt ABC-áruházat, a paksi Sánc és Vígadó vendéglőket, hogy csak a legfontosabbakat említsem. De gondoskodott hálózata (Gerjen, Németkér, Dunakömlőd, Madocsa községek) bővítéséről, korszerűsítéséről is. ' Az alaptevékenységek kiszolgálására létrejött a szállítási, házilagos építésfenntartási beruházási részleg is. A nagyarányú fejlesztések forrása a növekvő nyereségből származó fejlesztésialap-, beruházási- és forgóalap-bővítő hitelek, szövetségi közösalapi kölcsönök és támogatások, némi állami - tanácsi - kereskedelempolitikai támogatás, s ami rendkívül fontos: a szövetkezet tagjai által a teljes önkéntesség elve alapján jegyzett fejlesztési célú célrészjegyek, és a növekvő taglétszám által jegyzett alaprészjegy. A fogyasztási szövetkezetek által befizetett közös alapok képezték döntő mértékben az elmúlt 30 év alatt létrejött országos szövetkezeti vállalatokat (VOSZK, Hungaronektár, FOTK) és napjainkra az ország egyik legkorszerűbb - részvénytársaságokká fejlődött - kereskedelmi nagyvállalatát a Skála Áruház-láncot. Az fmsz-ek megalakuláskori induló vagyonának magva a teljes önkéntesség alapján belépő tagok alaprészjegye, a Hangya Szövetkezetektől és az államosítás során átvett egyes ingatlanok. Az elmúlt 43-44 év alatt felhalmozódott és jelenleg meglévő szövetkezeti vagyon döntő hányada a nyereséges gazdálkodás egyenes következménye, „de jure” olyan oszthatatlan közös vagyont képvisel, amelynek legfeljebb 50%-a osztható fel 1988. december 31. állapot szerint, az 1971. évi III. törvény jelenlegi rendelkezései szerint a szövetkezeti tagok között: „de facto” olyan „vegyes” tulajdont képvisel, amelynek létrehozásában a tagok alaprészjegye és célrészjegye mellett döntő szerepe van a szövetkezet dolgozóinak, akiknek élőmunkájától az évről évre képződő nyereség el nem választható. A szövetkezeti közös tulajdon privatizálásának egyik dilemmája ebből származik. A szövetkezeti közös tulajdon - annak ellenére, hogy a dolgozók egyben szövetkezeti tagok is, valamint a működő érdekeltségi rendszerek nem késztetik a szövetkezeti tagot és dolgozót arra, hogy a rábízott anyagi javakkal a jó gazda gondosságával” gazdálkodjon minden esetben. A vagyon kezelése, a vagyon növelése, a vagyon védelme, a vagyonhoz való viszony alapvetően különbözik a magánszférában és a szövetkezeti, illetve állami tulajdonviszonyok között, s ebből fakad a fogyasztási szövetkezetek vagyonprivatizációjának sürgős szükségessége! A szövetkezeti tagokat az 1988. december 31-ig jegyzett alaprészjegyük, majd azt követően jegyzett részjegyük után hatványozottan, a hosszabb tagsági időt differenciáltan véve figyelembe, a dolgozót pedig munkaviszonya, az általa létrehozott vagyonnal arányosan a szövetkezet valóságos tulajdonosává kell tenni, a szövetkezeti vagyon törvény által meghatározott részét legfeljebb a tagoknak (dolgozóknak) kell nevesíteni, korlátozottan forgalmazható értékpapír formájában. A tulajdonossá lett tagot és dolgozót vállalkozóvá kell tenni azáltal, hogy a „kötelező” 500 Ft alaprészjegyen felül további alaprészjegyeket jegyezzen, amelyhez a szövetkezet újabb vagyonhányadot nevesít a tagnak. A szövetkezet választott tisztségviselői és dolgozói saját tőkéjüket is kockáztatva - tisztségviselői célrészjegy, dolgozói célrészjegy, vagy dolgozói részjegy (ami például egy havi alapbérnek felelne meg) - vegyenek részt a szövetkezet gazdálkodásában a teljes önkéntesség elve alapján, ugyanis a szövetkezeti tagság és a munkavállalás is teljesen önkéntes. Természetesen a fenti anyagi kockázatvállalásnak a tag, illetve dolgozó részére olyan hozamot kell biztosítania (osztalék, részesedés formájában), amely mértékében meg kell hogy haladja a tartósan lekötött betétek kamatát. Meggyőződésem, hogy az a szövetkezeti vezető, boltvezető, kereskedő, aki nemcsak a „közöst” kockáztatja, hanem nap mint nap a „saját bőrét is viszi a vásárra”, többszörösen meggondolja, hogy mibe fekteti a szövetkezet és a maga pénzét. A jelenlegi 500 Ft tagonkénti alaprészjegy és az egyébként el nem bagatellizálható szövetkezeti visszatérítési rendszer csak szükséges, de nem elégséges kötődést jelent tag és szövetkezet között. A szövetkezetek belső autonómiájukat erősítve - tagjaikat és dolgozóikat tulajdonossá és vállalkozóvá téve, „sajátos részvénytársaságként” a kispénzű emberek tőkéjét bevonva a kereskedelembe -, egyes üzleteket bérbe adva, egyéb vállalkozási formák tagjaiként is az eddigieknél magasabb színvonalon a tagjaik és a lakosság eddiginél nagyobb megelégedésére a megújuló kereskedelem részeként tudják végezni a jövőben is hasznos tevékenységüket. „Kit saját keresménye nem táplálhat az a társaság terhére él. Ki gazdaságot igazságos úton gyűjt az a közös hazának gyűjt kincset; jól bíró lakosokban áll az ország gazdasága.” (Kölcsey Ferenc) HAAS JÁNOS PAKSI HÍRNÖK 14 1990. OKTOBER 1.
