Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1990-10-01 / 19. szám

if ligetibe ban ' Iái lepenbas i ittanntktn * 3*3« gebair.'enirsen htbbast «*« "Mannekertf^s" ten {«pstuhcrtsdt* bmiKt/c flguur, tea hem gemsak! martan de gfarie tót. in kei hűden­­land bekend is. Em legende eerhaaU dot am rifle bmsseise burger tifdau da mlksfremn ilfn enige toonin de mertigie eon redone* Hehhm. hie S dogén, vond hif hem terug op de ttoek eon de Sioufttfíw el dornte mt de kleine man nog eltérd dóéi, £m andere legenda dm< ms .gelesen den de kitine (onjgan de tfstf iw geetd Augusztus 5. 9 órára egész csapatunk összegyűlt az MMK-parkolóban. Szoká­sommal ellentétben én sem késtem, s rövid búcsúzkodás után „megjött a batár, irány a határ” jelszóval útnak indultunk... Célunk Gemmenich nemzetközi gyermektábora, Belgium keleti határán. Hajrá! Már napok óta utazási lázban égek. (Előzőleg volt másik is, csak az le­ment.) Ez már (természetesen az előbbi a készülődésnél megmutatko­zott, mikor: külföldi táborba nem illik üres kézzel menni címszó alatt a dohányzóasztalt megraktam „nemzeti” szuvenírekkel. Érthető, hogy csomagolásnál „beütött” a régi mondás: Nagy táborba indultam, de nem bírta a zsákom; így aztán a fémvázas hátizsák mellett egy bőrönd és egy utazótáska is a világlátás sorsára jutott. Nem én viszem, a busz! Az utazás előtt elhangzott jó tanácsokat, miszerint terroristákkal és karmibálokkal kerüljem az érintkezést, gondosan az eszembe véstem. Útunk legkényelmetlenebb részén, a németkéri szakaszon baj nélkül autóztunk, s Hegyeshalom irányába, Győr felé haladtunk tovább. A határátkelésnél semmi kellemetlenség nem ért minket (ami ért, az a magyar oldalon be volt tervezve), az osztrák határőr nem foglalkozott velünk, tudta, hogy a „senki földje” túloldalán kollégája ezt már megtette, s vidáman integetett: Kommen! Szemünknek szokatlanul szép látványtól elámulva utaztunk tovább hegyek-völgyek, gyönyörű erdők között. Az autópálya mellett található Rosenberg autósellátó szállodalánc St. Polten-i épületében, a mosdóhe­lyiségben tapasztaltuk, hogy kicsi a vüág. Megbeszélésünkkel: iható e a csapvíz, nem jutottunk eredményre, mire egy kívülálló magyarul felelt: nyugodtan megtölthetik az üveget, ivóvíz! Az akcentus hibátlan volt, s a fehér köpenyt viselő lányról megtudtuk, hogy magyar és a nyáron itt vál­lalt munkát: takarít. Honfitársainkkal találkoztunk Linz környékén, egy „piknik-parkoló­ban” is. 2 személyautóval utaztak, s Csongrád megyéből, Makóról jöttek. Itt kerültem kapcsolatba egy számomra mindeddig ismeretlen techni­kai csodával, avagy hogyan lehet vizet fakasztani egy szépen fényezett csőből? (Itt lehet, hogy csapnak hívják?) Én - korábbi tapasztalataimból kiindulva először csavargattam a tömítést, becsuktam a kis termecske aj­taját, mert ezek a módszerek máshol már beváltak. Itt nem... Később, hosszú vizsgálódás eredményeképp egy tábla útmutatásának segítségével rájöttem a dolog (és a csap) nyitjára: a padlóba beépített ko­rongra kellett volna rálépni! Messze van még Afrika!!! Fél hat előtt öt perccel léptük át az osztrák-német határt, s az egyébként semmi mást nem cselekvő - határőr után mi is üdvözöltük magunkat Deutschlandban, s önként - ha már muszáj - népdalcsokrokat énekeltünk. Passaunál egy régi ismerőssel találkoztunk: a fenyőerdőkkel határolt völgyek egyikének mélyén feltűnt a Duna. Az „öreg” folyó csillámló tük­rében a folyóparti kastély mását pillantottuk meg, s a víztükört beragyog­ta az aranyhíd. Nemsokára már sötétben folytattuk htunkat. Würtzburg­­nál ismét a csapokkal és üzembe helyezésükkel ismerkedtem... Vizes ingem meglepő gyorsasággal megszáradt. Aachen külvárosában a határátkelőt keresve sokáig bolyongtunk, míg végül egy offizert és fináncot mellőző állomáson át Belgiumba jutottunk. A Zoll-tiszt úgy látszik erre felé a Benelux államokban is luxus, itt sem volt senki, aki átnézze az útleveleket, s a borsos áron vásá­rolt vízumot. _ , . , „ (Folytatjuk) BAJ0R PÉTER Még éppen csak megjelentek az új rendszámtáblák, már sok panaszt hallani. Nem elég, hogy minőségi­leg kifogásolható, pereg róla a lak­kozás, még saját tulajdonunkat sem képezi, hiába vásároljuk meg. A rendszámtábla az a termék, aminek értéke van, de nem ruházható fel tulajdonosi jogokkal. Ha soron kí­vül kívánjuk megvásárolni, meg­előzve a műszaki vizsgán történő kötelező cserét, hat-nyolcezer fo­rintért már szert tehetünk rá. Ám, ha eladjuk autónkat és meg akarjuk tartani a rendszámtáblát újra meg kell vásárolni. Érdekes megoldása a tulajdonosi jogoknak. Megvásáro­lom, eladom, újra megvásárolom. Továbbmenve, megoldást kerestünk az emelkedő autópark rendszámtáb­lával történő ellátására, de ez megint csak átmeneti megoldásnak látszik. Talán szerencsésebb lett volna au­tóinkhoz saját rendszámtáblát eladni, amely valamilyen jellegzetességgel van ellátva. Ha eladjuk az autónkat, levesszük a táblát, aki megveszi fel­tenné a sajátját, vagy ha nincs ez eset­ben ő vásárolna egy saját rendszám­­táblát ezzel boldog táblatulajdonossá válhatna. Alkalmazkodva azonban jogszabályainkhoz - amely néha kis­sé bonyolult - előre a rendszámtáb­lánkért, a tulajdonosi jogainkat pedig némileg átértékeljük. KISS GÁBORNÉ Lakó­telepi csend­élet 199«. szeptember Az uj H rendszámtáblákról PAKSI HÍRNÖK 10 1990. OKTÓBER 1.

Next

/
Thumbnails
Contents