Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-31 / 2. szám
A zsoltárok könyve szociális tanítása V. A szociális tanulmányokkal foglalkozók nem sokat várnak Izrael ősi énekeskönyvétől. Az ének érzést fejez ki és a dicséretek könyve (ez a héber neve a Zsoltárnak) az Isten és a szövetséges népe közötti érzelmi, sokszor szenvedélyes viszonyt fejezi ki. Szavai a zsinagóga és a templom muzsikájához szabottak. A Zsoltárok könyvétől szociális problémáinkra vonatkozólag nem szabad sokat várnunk. Az egyes lélek értékének el nem ismerése, mely egyetemes hibája az ókornak, a zsoltárokban éppen azért van meg, mert ennek a könyvnek kimondottan kollektív nacionalizmus a vezető gondolata. A zsoltárokban az örök Izrael beszél és nem az egyes korszakok izraelitái. A szenvedélyes patriotizmus, mellyel az író belemerül nemzetének jó- és balsorsába, természetesen nem tudja szó nélkül hagyni az egyént A magányos szív kiáltásait hallják a második könyv megnyitó zsoltárai (42-43). Erezzük a 22. és 41. zsoltár nagy emberi szomorúságát az 51. zsoltár bűnbánati alázatát és a 23., 73., és 134. zsoltár hálaadását az isteni közösségért Istenének imádásában a nép mint egy ember áll előtte. Az univerzális jellegű zsoltárok a szociális kérdésekben keveset mondanak. A kezünkben levő öt könyvbe három gyűjteményt csoportosítottak. Azért öt könyvbe, hogy a Mózes könyvei ötös beosztása itt is érvényesüljön. A zsoltárokat éppúgy hároméves ciklusokban énekelték, mint olvasták Mózes könyveit. Ha azonban megállapítjuk azt hogy lírai könyvnek felhasználásáról van szó, még így is sok mindent megtudhatunk belőle a zsidók szociális életéről és eszményeikről. Elsősorban elmondják, hogy Izraelben milyen állandó volt a családi szolidaritás, mely minden ősi közösséget annyira jellemez. Az embert alig tekintették önálló létezőnek, annyira családjához tartozott, hogy pl. a rajta levő átok egész családját is sújtotta. (Zsolt 64:25., 109:8-13.) Az ellenség megbosszulása olyan családi kötelesség volt mely nemzedékről nemzedékre szállt (Zsolt. 109:9., 10., 13., 137:9.) Az országnak és az Istennek ellenségei mindennek, tehát a zsoltárírónak is. A zsoltárok képet adnak arról, hogy Izrael falusi nemzet volt mint ahogy manapság pl. meglehetős mértékben India is az. A keleti országokban a falusi közönség a családközösségből fejlődött ki és a feudalizáció csak később következett be. Bár egyszer feltűnik az őrálló a város falán és több hely említ városokat is. (Zsolt. 27:1., 109:13.) Nagyjából mégis főleg agrokulturális falvak élete tárul elénk. Egy vers (Zsolt 69:26.) meg éppen a pásztornép régi nomád szokásainak fennmaradásáról beszél: az országnak még megvannak a táborai és sátrai. Júdáról köztudomású, hogy főleg pásztoroknak volt az országa. Dombos legelőit nem védte sem kerítés sem árok, minden nyájnak megvolt a gondos pásztora. A legtöbb jelenet egyes elejtett szavaiból tudjuk elképzelni a mezei életet Szalmával és mohával fedett parasztházakat látunk és találkozunk azokkal a mocsarakkal is, melyek még ma is megvannak Palesztinában. Gyakran látjuk a rohanó folyókat melyek gyakori hirtelen áradásukkal elpusztítják a vetéseket (Zsolt 129:6., 69:2., 126:4., 5.) Az aratás idejében látjuk meg legjobban a zsoltárokban a jellegzetes falusi életet Az örömnek és bőségnek képei tárulnak elénk: aratják a gabonát a csűrök roskadásig teltek, a boldog aratókat jóakarattal és békességgel köszöntik a gabonaföldek mellett elmenők. „Az Úr áldása rátok! Áldunk benneteket az Úr nevében!” (Zsolt 65:9-13., 144:13., 129:8.) Az ünneplő falusiak ünnepre mentükben felnéztek a Sión hegyére, a mindenség teremtőjének székére, akinek munkái szentelik meg életünket: ,Áldjon meg téged az Úr a Sionról, aki teremtette az eget és a földet” (Zsolt 134:3.) A zsidók vidéken éltek, ott, ahol gabona, bor és olaj termett és bőven volt búza és méz. (Zsolt 4:7., 23:5., 104:15., 81:16.) Voltak házassági énekeik, 78:63 és szüreti énekek pl. 4:7. Voltak újhold és telihold ünnepeik s lakomáik és nagy ünneppé lett az évnek utolsó teliholdja. (Zsolt 81:3., 40. és 71.) Amikor nem volt háború rajtuk, a zsidók élete akkor sem volt a vidéki megelégedésnek háborítatlan idillje. Határaikon belül megvolt ugyan a jómód, de a kapzsiság és elnyomás egyenetlenkedést okozott Mint kelet más országaiban is, amelynek nincsen megbízható rendőrsége, szinte foglalkozásszerű volt itt is a rablás. (Zsolt 10:8-11, 7:3., 17:4.) Gazdagnak és igazságtalannak lenni szinte egy volt gyilkolták az özvegyet és az idegent és megölték az árvát (Zsolt 37., 49., 73., 44:6.) Az ilyen hatalmasok a gyönyörűségüket a bálványimádásban lelték. A városi élet jellegzetességeként jelenik meg a részegek éneke, a szűk keleti utcákon pusztító dögvész, mely homályban jár, mint egy babyloni démon, és még fényes délben is könyörtelen pusztító döghalál. (Zsolt 64:12., 91:6.) Az egyik zsoltáríró a városban erőszakot és viszályt talál, melynek utcáit az igazságtalanság és ármánykodás sohasem hagyja el. (Zsolt 55:9-11,6.) A rablók éjjel úgy csavarognak, mint a kutyák, melyek a sötét órák alatt keresik élelmüket az utcák porában (59:5-7.) A zsidók egymás közötti érintkezésében tilos uzsorát, mely mégis annyi ember gazdagságát megnövelte (62:10.), támadja meg a 15. zsoltár, mert ez méltatlanná teszi az embert arra, hogy Isten szent hegyén lakozzék. A gyilkosságot és ármánykodást, lopást és paráznaságot folytatóknak a szövetségről való beszélgetés Isten ellen való vétek. (50:16-21.) Az igazságos király után való megtisztult nemzeti lelkesedés legjellemzőbb kifejezője a 72. zsoltár. Erről a zsoltárról csaknem mindenki elismeri, hogy a Messiásra mutat Azok a magasztaló zsoltárok, melyek az ötödik könyv végén vannak és koronái az egész gyűjteménynek, egynek veszik az anyagi jólétet az ideális királysággal 144:12-15., az igazság és szeretet egyesülését tartják az igazság pecsétjének: „Igazságot szolgáltat az elnyomottaknak, eledelt ád az éhezőnek. Az Úr megszabadítja az elfogottakat.” (146:7., 8.) Az epilógus tízszeres „Dicsérjétek!” felhívása 150. zsoltár örvendező visszhangot kelt mindenkiben, aki az igazságra és szeretetre vágyik. „Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!” Kőváry László 1990. JANUÁR 31. 9 PAKSI HÍRNÖK
