Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1990-05-29 / 10. szám
Bartók Béla okleveles mérnök levele a szerkesztőségnek A Paksi Hírnök 7. számában több, Bartók Bélával kapcsolatos fényképet közöltünk. Ezt a lapszámot megküldtük ifj. Bartók Bélának is, aki nagy örömünkre egy kedves levélben reagált küldeményünkre. Leveléből eddig ismeretlen információkhoz sikerült jutnunk, melyeket a kedves olvasóval is megosztunk. „Mivel úgy látom gyűjtik az édesapámmal kapcsolatos adatokat - anélkül, hogy személyemet előtérbe akarnám tolni - megemlítem a paksi kapcsolat eredetét, ami ugyanúgy véletlen, mint az életben sok minden. 1924-ben különösebb ok nélkül édesanyámmal Paksra mentünk nyaralni és egy Frank nevű gépésznél laktunk. - Szüleim ekkor már elváltak, de jó kapcsolatban maradtak és édesanyám érdeklődött Pakson, hogy nem volna-e egy megbízható háztartási alkalmazottnak való, édesapámékhoz kerülő leány. Ajánlottak is egyet, név szerint Teiler Etelt, akivel augusztus 1-jén utaztam Budapestre és Őt valóban fel is fogadták. Mikor férjhez ment, először két húgát, msgd a Karszt családból több leányt ajánlott be hozzánk, akik azután folyamatosan szolgáltak nálunk egészen apámék Amerikába távozásáig. Egyiküktől - Karszt Magdolnától - apám több népdalt is feljegyzett. Még megjegyezném az egyik képről, hogy ott öcsém 3 éves, vagyis az 1927- ben (és nem a 30-as években) készült, másrészt villánk sohasem volt, mindig bérben laktunk, de egyébként is azt hiszem a kép nagynénéméknél, a Békés megyei Szöllős-pusztán készült Szomorúan olvastam a vízimalmok eltűnéséről, 1924-ben még szépen működtek, egyiknek nevére is emlékszem: Takács Lgjos volt a tulajdonos.” Üdvözlettel: Bartók Béla Miért nem hallgat a paksi polgár? Megvan rá az oka! Először: azért, mert jóval a húsvéti ünnepek előtt eltűnt az üzeletekből a porcukor. Ünnep után viszont megjelent, ám 10 Ft-tal drágábban. Nincs olyan közgazdász, aki ennek okát meg tudná magyarázni. Én viszont igen: rossz kereskedők vagyunk. A tévedések elkerülése végett: én nem az eladókra gondolok, akik már maguk is unják az állandó árváltozásokat. Másodszor: azért, mert április 21- én de. 10-11 óra körül a lakótelepen sem a 10-es ABC-ben, sem a Csemege üzletben nem lehetett kenyeret és tejet kapni. Igaz, vártak még szállítmányt. Ugyanakkor, a maszek kenyérboltban bőven volt kenyér. Ki érti ezt? Harmadszor: azért, mert a Paksi Hírnök 6. számát nem kézbesítette a posta, pedig előfizetem a lapot. Nem akarom én is a postát kritizálni, megteszik ezt helyettem mások, ám meg kell jegyeznem, hogy nem kevés pénzébe kerülhet a szerkeszetőségnek a postai terjesztés. A Tolnai Extra ezt úgy oldotta meg, hogy elvált a postától és egy kézbesítéssel foglalkozó kft-vel kötött szerződést... Negyedszer: azért, mert még mindig nem mozdul előre a városi múzeum ügye. Nagy hiba, hogy nem őrizzük meg emlékeinket, így legutóbb eladtuk a kedves „Pöttyös” nevű bárkát is! Sok paksi állampolgár szerint, ha másképp nem, emlékezet alapján egy vízimalmot kellene konstruálni, amíg van aki emlékszik annak szerkezetére, működésére. Tisztelettel: Bálint István Vallásoktatás Látszólag egyszerű kérdés, hiszen a vallásszabadság biztosítja minden felekezetnek a jogot az iskolai vallásoktatás megindítására. Persze ez a jog számos kérdőjellel jár. Az jogos igénynek látszik, hogy az egyházak visszakapják régebbi ingatlanaikat, amelyekben régen oktatási intézmények működtek, vagy legalábbis egyelőre azokat, melyeket üzemeltetni tudnak anyagi lehetőségeik szerint. További kérdőjel, milyen igény merül fel városunkban a vallásoktatással kapcsolatban? A Hírnök egyik áprilisi számában olvastam, hogy az első tanácsi megbeszélésre csak minimális számban jöttek öszsze az illetékes szülők, a későbbi második összejövetelnek már nagyobb sikere volt, de még ennek a létszámát is nagyon keveseltem. A vallásoktatással kapcsolatos agitációt helyesnek tartom, bár eszembe jut a múlt évtizedeinek példája, amely az „agitációk” hoszszú eredménytelenségét számos esetben bebizonyította. Pedig a kommunista rendszerben de sokan sérelmezték a vallás elnyomását, az egyházak háttérbe szorítását, s íme most, amikor itt a lehetőség, ilyen kevesen élnének vele? Remélem, ez csak kezdeti bizonytalanság, vagy esetleg még mindig - félelem? Vagy nehéz a tudatváltoztatás, hogy most már ezt is lehet? Sokat és sokan beszélnek és írnak arról, hogy a közélet megtisztítását, a becsület rangját, a munkafegyelem megszilárdítását, vagyis a közerkölcs megjavítását az egyházak - a vallásos emberek - segítsége nélkül nehéz lesz megvalósítani. A hitoktatás bevezetése és széles körű elteijesztése ennek a változtatásnak első lépése lehetne, a jövő nemzedékeinek vallásos nevelése, a helyes erkölcsi felfogás kialakítása révén. E célok eléréséhez azonban megfelelő hitoktatás és tanítókra lesz szükség, mert az ország 8-10 hímeves egyházi iskolája nem oldja meg országos szinten a változás és a változtatás kérdését. Ide százas nagyságrendű iskolákra lesz szükség. Helyesnek tartanám, ha csak az első osztályokban kezdődne az oktatás és felmenő rendszerbe kerülne bevezetésre a továbbiak során. így könnyebb lenne a beindulás és a tapasztalatokat jobban fel lehetne használni az elkövetkezendő időszakban. Döntő fontosságot tulajdonítok a pedagógus személyének kiválasztásánál. Csak azok jöjjenek számításba, akik minden szempontból feddhetetlenek, akik nemcsak külsőségekben vallásosak, hanem az egyházak tanításait, vagy azok nagy részét a gyakorlati életben is vállalják és megvalósítják. Az új demokrácia az egyházak, a vallásos családok és emberek elé új feladatokat támaszt. Meg kell szoknunk, hogy ebben a politikai rendszerben nincs „államvallás”, mint volt a háború előtti időkben, amikor az állam anyagi és erkölcsi téren egyaránt támogatta a különböző felekezeteket. A jövőben a soron következő feladatokat az egyházaknak és hívőknek nagy részt maguknak kell megoldani arról nem is beszélve, hogy egyelőre a jelenlegi „közélet”, az emberek vallással kapcsolatos felfogása nagyobbrészt közömbös, vagy kis részben ellenséges. A most induló hitoktatásra járó gyermekeknek bizony sokféle visszahúzó hatással, jelenséggel kell majd megküzdeniük és ha a hitoktató, a pedagógus, a szülő nem tud hatásos támogatást adni nekik ezekkel a visszahúzó erőkkel szemben, nem lesz sikeres a vallásos nevelés, a jobb, emberibb egyéniség kialakításának munkája. A vallásos szülők ne essenek abba a hibába, hogy a hitoktatással el van rendezve gyermekük vallásos nevelése. Ha nem járnak elöl jó példával, ha nem élnek vallásos életet, ha nem tudnak vallásos légkört kialakítani a családban, ha nem támogatják az iskola vallásos nevelését, akkor tevékenységük nem lesz sikeresebb, mint az elmúlt évtizedek általános nevelői munkája. Az előbb említett cikk írója utal az általános iskolások túlzott terhelésére. Ez pedagógiai alapigazság évtizedek óta, de ennek ellenére a magyar iskolarendszer a tanulók túlterheltségét nem nagyon vette figyelembe. Úgy gondolom, a hittanórák bevezetése - egyetlen erkölcsi, lelki támaszként - szükséges, még az esetleges egyéb óra vagy órák elhagyásának rovására is. Hiszen a vallásban rejlő „értékek” megvalósítását a közéletben egyetlen társadalom sem nélkülözheti. Abban bízva fejezem be gondolataimat, hogy őszre több paksi iskolában sikerül beindítani a hitoktatást és ennek segítségével a hitélet területén is elindulhatunk a felfelé vezető úton! Szentesi Alajos 1990. MÁJUS 29. 11 PAKSI HÍRNÖK
