Paksi Hírnök, 1990 (2. évfolyam, 1-24. szám)

1990-01-31 / 2. szám

1-------------------------------------------------------------------------------------------------' --------------------------------­Konvojjal az erdélyi ut ikon A hajnali Budapest párás, ködös utcáin lassan haladt a tizenkét autó­ból álló konvoj. Az osztrákok teher­autói, mikrobuszai mögöttünk sora­koztak, legelöl pedig a magyar vö­röskeresztes kocsi tartott a határ fe­lé. Kétnyelvű hivatalos irattal rendel­keztünk, mely szerint a szervezett konvoj a Magyar és Osztrák Vörös­­kereszt adományát viszi Romániá­ba. A sűrű köd Biharkeresztesig elkí­sért, ott megkaptuk az ingyen ben­zint, s míg filmet cseréltem a fényké­pezőgépben, megszámoltam az ép­pen mellettünk álló Máltai Segély­­szervezet kamionjait (éppen har­mincnégy volt) s indultunk is a ha­tárra. A torkom ugyanúgy összeszorult mint máskor is, ha a román határra értünk. Az idegességtől, a félelem­től? Hiszen alig három hete jártunk Váradon, akkor minden csomagun­kat tüzetesen átnézték, a gyógyke­­nőcs tetejét felnyitották, s én csak ki­száradt torokkal vártam, mibe fog belekötni a vámos. S most ismét itt állok a határ előtt A román kiskatona széles mosollyal mutatja a győzelem „V” betűjét és int csak előre. A zászlórúdon román nemzetiszín zászló, címer nélkül, pe­dig a fogadó országnév ott díszeleg a megváltoztatott táblán. S aztán a vámosok! Mindegyik magyarul be­szél. Nevetnek, ölelgetnek, kérdezik, nem hoztuk-e Pacepa könyvét sze­retnék elolvasni. Azt nem, de a há­romkötetes Erdély történelmét azt igen. Az nem számít vihetjük! Utol­só megbeszélés, hogy Váradon hol állunk meg, néhány névre szóló ma­gánküldeményt leadni. S indulunk. Az autók lassan haladnak, egé­szen közel jönnek már az első falu­ban a gyerekek, narancsot csokolá­dét nyújtunk ki nekik. Arcuk ragyog, s a hároméves is mutatja ujjaival a győzelem jelét. Váradon körülállnak az emberek, az egyik osztrák sofőr szaloncukrot osztogat a gyerekeknek. Bár az ar­cok mosolygósak, a kérdések feszül­tek, s indulatosak: ők látják az érke­ző segélyeket a sok autót a renge­teg magyar kocsit csomagokkal megrakodva - de hova kerül mind­ez? Ők még semmiből nem kaptak, az üzletben semmi nincs. A követke­ző napokban sokan tették még fel nekünk ugyanezeket a kérdéseket Vásárhelyen aztán már megoldást is hallottunk az elosztásra: az élelmi­szereket az üzletben román árak alapján bárki megveheti, a befolyt pénzt a helyreállításra, a mártírok családjának megsegítésére fordítják. Nagyon nehéz megoldani az igazsá­gos elosztást egy több százezres la­kosú nagyvárosban. Láttam például Marosvásárhelyen többezres töme­get várakozni csomagosztásra az ortodox templom előtt, de a kihozott adományokból csak azok kaptak, akik éppen elöl álltak. Ennél még mindig jobb a bolti megoldás. Az első harckocsit Nagyvárad után láttuk, s ott volt az első ellenőr­zés is. A katonai kíséretet - melyet kértünk - nem kaptuk meg, a konvoj lassan haladt, egymást állandóan bevárva. A telegdi hídon harckocsi állt, rajta kicsi karácsonyfa. Ezt meg kell nézni közelebbről. A kiskatonák engedték magukat fényképezni, a harckocsit is megnéz­hettem - egy ilyenből szállt ki a dik­tátor mikor a végső helyre megérke­zett - bele is bújtam egy kicsit, hadd lám, hogy ücsöröghetett benne a „Kárpátok géniusza”. Semmi érde­kes, megkezdett vörösbor, fekete ke­nyér, magyar margarin és cigaretta. Én rágógumival gyarapítottam az el­látmányt Csak akkor néztünk döb­benten egymásra, amikor a parancs­nok elmondta, hogy tegnap az alko­­nyi órákban itt öltek meg szekusok három nyugatnémet állampolgárt, autójukat elrabolták a szállítmány­nyal együtt. Ezért vannak most itt ők, biztosíta­ni az utat A Királyhágón kevés a hó, le­ereszkedünk és Erdélyben vagyunk. Csúcsa, majd Kalotaszeg, minden­hol emberek integetnek. Elhaladunk a fenesi laktanya mellett, melyet né­hány napja helikopterről támadtak a szekusok, a légvédelem kilőtte a gépe­ket de az ejtőernyősök valószínűleg a környező hegyekbe menekültek. S aztán Erdély fővárosa, a kincses Kolozsvár. Sár, köd, félhomály, de a város szabadon lélegzik, rendőr irá­nyítja a forgalmat kinyújtom a ke­zem az autóból, mutatom a „V”-t egy pillanatig tétovázik, hova tegye az irányító botot hirtelen a térde kö­zé szorítja, visszaint ő is, mindketten nevetünk. Torokszorító. Csak sími lehet mert mécsesek, kicsi fejfák, nevek, kenyér (minden ember egy kenyér, ortodox szokás szerint) virág -, itt emberek hal­tak meg, lelőtték őket gyermekeket fiatalokat családapákat A Continen­­tál Szálló, Astoria Szálló, a sörgyár - mind a tragédia színhelyei. Csütörtök délután, december 21-én a tömeg megállíthatatlanul jött, az emberek semmitől se féltek, a szívükben bátor­sággal végső elszánással mondták: ide lőjjetek! S az egyenruhások lőttek. (Katonák, szekusok? - majd a történe­lem kideríti.) Mi is gyertyát gyújtottunk, megkaptuk azok kezét akik ott némán álltak, románok, magyarok, együtt mondtunk imát a holtakért A virágok, gyertyák között csonttá fagyott, szá­radt fekete kenyér, rajta román felirat: „Ceausescu féle kenyér”. Mellette nagy szelet fehér kenyér s a felirat ,Ilyent szeretnénk mi is enni”. PAKSI HÍRNÖK 2 1990. JANUÁR 31.

Next

/
Thumbnails
Contents