Hudi József (szerk.): Véghely Dezső visszaemlékezései (Pápa, 2020)

Nagyapám, Véghely Imre és családja

sírnál, édesapám magában imádkozott pár percig. Azután visszamentünk a kocsira165.

Egy alkalommal egy ilyen temető-látogatásnál édesapám imádkozás helyett éktelenül felháborodott, szidott valami vén gazembert, megbízhatatlan tolvajnak nevezte. Én nem mertem kérdezni haragja okát, utólag azt hiszem, hogy előzőleg rendetlenséget állapíthatott meg a síron, és valamelyik Szentkirályszabadján lakó rokonát bízhatta meg annak megcsinálásával. A megbízott valószínűleg jelentette a rendbe hozást és annak költségeit behajtotta az apámon, aki valószínűleg az expensnota166 kiegyenlítésén kívül nagyon megköszönte a fáradságot és rokoni kézszorításokkal jutalmazta a jó rokont. Most azután meggyőződött arról, hogy „palira” fogták: a pénz oda, de a síron a munka nincs elvégezve.

Józsit annyira érdekelte a dolog, hogy azt mondta, szálljunk le, nézzük meg közös ősünk sírját. Le is szálltunk a kocsiról, de bizony nem találtuk meg. Bementünk a községházára, a jegyző mellénk adta a húsvágó ellenőrt, aki állítólag a legjobban ismeri a ref. temetőt. Visszamentünk a temetőbe, kerestük Véghely József sírját, de bizony akkor sem találtuk meg. Valószínűleg tartom, hogy Véghely Dániel vagy valamelyik utóda eladta a sírkövet, mert bizony édesapánk halála után mi sohasem jártunk a szentkirályszabadjai temetőben. Eddig a történet nem nagyon épületes, de ezen sírkert keresése közben megtaláltuk a két Véghely István és családjaik sírját. Egyszóval: Véghely József szülei és nagyszülei sírját. Közel vannak egymáshoz. Kerítés nélküli sírok vöröskő (lapos, széles) síremlékekkel, írott betűkkel vésve a nevek. Természetesen, mivel régiek, tehát kopott állapotban. Azt hiszem, kevés olyan magyar él a földön, aki az eltemetett őseinek a sírját olyan közeire tudja megközelíteni, mint mi, hiszen ez a két István az én unokáimnak 7-ed és 8-ad ízű szülei.

165 helyesen: kocsihoz

166 expensnota (latin) = költségszámla

♦ 97 ♦