Hudi József (szerk.): Véghely Dezső visszaemlékezései (Pápa, 2020)
A családi fészek: édesanyámról és családjáról
apámat, nem láttam magam körül elesett állapotomban. Azt mondták, rettenetesen sokat voltam eszméleten kívüli állapotban is. Csendes, jó fiú volt Andirka, csak azt nem szerette, ha kinevetik. Ha elesett, az első dolga volt, hogy körülnézett. Ha úgy látta, hogy nem vette észre senki, akkor felkelt és továbbment, mintha semmi sem történt volna. De ha azt vette észre, hogy valaki látta az elesését, elkezdett azonnal bömbölve sírni, függetlenül attól, hogy megütötte-e magát vagy nem. De ha azt is látta, hogy valaki elnevette magát, akkor sírva odament a közelébe, lefeküdt hanyatt a földre és irgalmatlanul megrugdalta az illetőt. Ez különösen Jóska sógornak tetszett nagyon. El nem mulasztotta sohasem, ha látta elesni, hogy ne nevessen, azután figyelte, amikor őt megközelíti és a rugdalkozás megkezdése előtt az utolsó pillanatban 2-3 lépéssel tovább lépett, és még jobban elkacagta magát. Andirka természetesen folytatta fokozott mértékben bömbölését is, és rúgási kísérleteit úgy, hogy végeredményben az egész család kacagott. Rendesen azután ebben a stádiumban hagyta abba sikertelen kísérletezéseit, mert azt sem tudta, hova menjen rugdalkozni. Végül azután lassan leszokott erről az eredménytelen büntető expedícióról. Ez volt a fészek, melyből kirepültem és ezek voltak a fészek lakói, a testvéreim, kikkel a fészek melegét megosztottam. Most pedig a fészekrakókról, apámról és anyámról akarok megemlékezni. Sajnos, a képességeim nem olyanok, hogy róluk méltón tudnék írni, mert hiszen minden gyermeki szeretetet és tiszteletet is félretéve mindketten messze kimagaslottak a kortársaik közül. [A CSALÁDI FÉSZEK: ÉDESANYÁMRÓL ÉS CSALÁDJÁRÓL] A fészekben a vezényszó az édesanyámé volt. Már az alaptermészete olyan volt, amely feltétlenül megkívánt egy területet, melyen egyedül csak ő parancsnokol, és mindenki csak néki engedelmeskedik. Ezt a tisztjét azután a családon belső életében teljes mértékben és kiváló ered♦ 85 ♦