Hudi József (szerk.): Véghely Dezső visszaemlékezései (Pápa, 2020)
Egy emlékezetes vitorlás kirándulás
ummeasam Almádi tudta a mi tervezett kirándulásunkat, így mindenki kíváncsi volt az indulásunkra. Olyan mozgalmas volt akkor hajnalba [n] Almádi, mint máskor délelőtt fürdőidőben. Nem mondom, nem volt rendes szél, de olyan reggeli bríz volt, úgyhogy V2 7-kor Klimm Mihály szerelt is a bérelt kis kutterján, és úgy V2 8 órakor felküldte matrózát, hogy értesítsen bennünket, hogy a mély vízről látta, hogy útban van a nagy kétárbócos vitorlás Almádi felé. De bizony a Foknál csak 9 óra felé tűnt fel az „Eleonóra” és ép[p]en olyan lassú tempóban érkezett meg Almádiba. Közben a családfők asszonyai egymás után húzták ki a helységeket és az ismerősöket, hogy kiket nincs már idő meglátogatni. Mi, gyerekek meg folyton ettük az egész reggelit, [egyiket] a másik után otthon, mikor az a töméntelen étel ott a kosarakba bepakolva várt, amiket a nagyobb fiuk már kihordtak a hajóhídra, hogy azoknak a szállításával is felesleges időpazarlás ne legyen. 10 órakor kerültek a szüléink abba a helyzetbe, hogy döntöttek, hogy egyáltalában menjünk-e vagy ne. Úgy határoztak, hogy megyünk, mert egy 24 órára ki van fizetve a bérleti összeg, vissza úgyis csak kis részét kapnák, mert hiszen a hajó megjött, azután vissza is kell neki menni, azt a 3 helyet — Füred, Tihany, Siófok — meg talán így is meg lehet csinálni. Hát behajóztunk. A famíliák is és az élelmiszerek is a hajóra kerültek. Nagy zsebkendőlobogtatások közepette búcsúztunk az almádi ismerősöktől, kik a partról, a fürdőből és a vízből integettek. Ebben nem volt hiba, de az „Eleonóra” nemigen mozdult. Klimm Mihály az ő kutterján, ha nem is repült, de igen szépen sétálgatott Kenese és Alsóörs között, de bizony mi az Almádi öbölbe [n] mintha lehorgonyoztunk volna. Minket, gyerekeket, nem igen zsenírozott az eset, mert a vízen igen jól éreztük magunkat, a ruháskosarak tartalma is előkerült — de az öregek éktelen dühösek voltak. A nap — azt hiszem — mindig alább hagyott, az almádiak már fürdő után az ő jó hűs szobáikba vonultak, mi pedig ott a rekkenő hőségbe [n] összezsúfolva be voltunk zárva az „Eleonorá”-ra. Különösen Béla bácsi ♦ 396 ♦
