Hudi József (szerk.): Véghely Dezső visszaemlékezései (Pápa, 2020)

A veszprémi családi kripta bővítése 1943-ban

nékem ott a temetőbe[n], hogy gyakran jön az a gondolata a temetőkbe[n], mikor azokat hivatalosan járja, hogy azok, akik ott feküsznek, végeztek-e valamit a köz érdekében, vagy csak születtek, és éltek, meghaltak. Akkor nem feleltem neki, hanem amikor halottainknak az áthordása a városi kriptába befejeződött, és azt lezártuk, hívott, hogy kézmosásra hozzá menjek a hivatalába, ami a vármegyeházán volt.

El is mentem, és amikor ott a vízvezetéknél mosom kezeimet, reflektáltam a fenti szavaira.

— Az élők elfelejtik a megholtaknak az érdemeit, az élők nem tartják számon azt, hogy akik a temetőben feküsznek, melyik élt magának, melyik a köznek. Egy bizonyos idő múlva csak azt tudják, hogy születtek, éltek és meghaltak. Nézz rám, én most itt a megyeháza egyik szobájában a vízvezetéknél mosom a kezeimet. A megyeházát az édesapám építette, a gondolat az ő agyában fogamzott meg, és az energiája teremtette meg a vízvezeték gondolatát, ő kezdte el, az első anyagi alapját szintén ő gyűjtötte össze. Mindkettőt a köz élvezi ma is. Most kísértük egyik kriptából a másikba. Ép[p]en úgy fivérét is, aki csak magának élt, a köznek nem produkált semmit. Mentségére legyen mondva, hogy süketnéma volt. De mond, voltunk ott legalább húszán, beszélt ott valaki arról, hogy az egyik testvér mennyire a köznek áldozta [az] életét, míg a másik csak magának élt. Nem, senki nem beszélt erről; az egyiknek a régen kihűlt tetemét úgy vitték át az egyik kriptából a másikba, mint a másikét, mindkettőnek azt a kegyeletes tiszteletet adták meg a jelenlevők, ami a régen elköltözött lelkek porhüvelyének kijár. Lehet, hogy azt is azért kapták meg, mert ott voltunk.

Hátranézek, hát látom, hogy Heidekker tisztiorvosnak meggyökerezik a lába.

— Köszönöm, Dezsőm, hogy ezt nékem megmondtad. Szégyellem magam, hogy én sem tudtam, pedig évek óta ebben a városban [élek]. Máskor nagyobb tisztelettel megyek el a családi kriptátok előtt.

♦ 243 ♦