Hudi József (szerk.): Véghely Dezső visszaemlékezései (Pápa, 2020)
Beiratásom a piarista gimnáziumba; gimnáziumi éveim
elöregedettek, és emiatt meddők voltak, és mellette az egész kert csupa gaz volt. Az Isten fia bement a kert gazdájához, az [az] öreg Matuzsálem volt. Megkérdezte, hogy miért hanyagolja el a kertjét, az meg azt felelt rá, hogy öregember vagyok én már, minek ültessek másoknak új gyümölcsfákat, én már azoknak úgysem ehetném a gyümölcséből. Az Isten fia ezért a mondásáért megkorholta Matuzsálemet, és megmondta néki, hogy „sem fű, sem fa ne nőjön a kertedbe[n] addig, míg azt rendbe nem hozod, új gyümölcsfákat nem ültetsz, és ne legyen a földben nyugalmad addig, míg az új gyümölcsfáid terméséből nem eszel”. Hallották ezt a szomszédok, és az Úr fiával együtt jött [a] sokaság is. Ezek azután látták, hogy még abban az évben Matuzsálem kertjében minden kipusztult. A következő évben azután olyan hatalmas gaz borította el Matuzsálem kertjét, amit sem fűnek, sem fának nem lehetett nevezni, és a nép azután úgy hívta, hogy „sem fii, sem fa”. Matuzsálem csak nevetett rajta. Öregember ő már, neki nem kell a kert, a fák gyümölcse, jó néki a „sem fű, sem fa” is. Igen ám, de jött az ősz, a szomszédok behordták a fák gyümölcseit. A Matuzsálemnek nem volt semmi termése. A készletei lassan elfogytak, ráköszöntött az ínség, de Matuzsálem csak várta a halált, nem dolgozott semmit. A „sem íu, sem fa” az évek során úgy elhatalmasodott a kertjében, hogy át sem lehetett látni rajta, de Matuzsálem csak dacolt az Úrral. Többször nagy betegség látogatta meg, sokat szenvedett, remélte, hogy most már jön a halál. De bizony az nem jött. A szomszédoknak már az unokái is kihaltak mellőle, és csendesen pihentek a temetőben, Matuzsálemnek meg itt kellett szenvedni az ámyékvilágban. Egyszer azután magába szállt. Megszívlelte az Úr szavát, elkezdte a „sem fű, sem fát” szépen irtani. A kertjének földjét szépen följavította, új fiatal gyümölcsfákat ültetett, a betegségek, a fájdalmak lassan elhagyták, az öreg Matuzsálemnek visszajött az ereje, a kertjét évente szépen megmunkálta és minden új fájának megérte gyümölcsét valamennyinek élvezte az ízét, a „sem fű, sem fát” csak a kertje végén hagyta meg ♦ 227 ♦
