Hudi József (szerk.): Véghely Dezső visszaemlékezései (Pápa, 2020)

Édesanyám testvéreiről

adná, mert a vonatban is csak trécselnek és bármelyik zsebtolvaj el tudja tőlük szedni a pénzét, míg gyereknél azt nem is keres [i]. Azután, meg ha annyira aggódtok a pénz miatt, hát egész úton vigyázzatok a Dezsőre, akinél a pénz van, akkor egyúttal a pénzre is vigyáztok. Nékem megmondta, hogy másnak, mint Béla bácsinak, ne adjam oda a pénzt.

Ez ellen azután az asszonyok sem tehetvén semmit, abbahagyták a vitát, és én vittem és adtam át a pénzt. Csak nékem most az a különös, hogy ott voltak az ő fiai is, és nem azok közül választott ki egyet erre szerepre. Különben erről meg most az jut az eszembe, hogy Almádiban a nyár elején csak úgy diskurzus közben kérdezgetett Lajostól, Imrétől és tőlem a történelemből, irodalomból egyes dolgokat, de csak úgy, mintha beszélgetési téma lenne, és minden egyes kérdésre én adtam meg a választ, pedig én voltam a legkisebb, úgy, hogy egyszer el is szólta magát:

— Ejnye, hát a Dezső tud közietek a legtöbbet? — Talán ez volt az oka [a bizalmának],

Lajos bácsi magas, sovány ember volt, és egy nehéz, kampósfejű bottal járt, amire bátran támaszkodhatott. Tőle hallottam, hogy az édesapám bakonyi botjai közül választotta ki magának annak idején, azt használta egész életében. A jobbal botozott, bal kezével meg valakinek a karjára támaszkodott, és úgy ment.

Bizony, nem volt gyereknek könnyű dolog [őt] vezetni, mert megmeglódult, és vitte volna az embert félre, ha nem vigyáz. Nem is emlékezem, hogy velem vagy velünk valaha is elesett volna. Különösen apám életében sokat üldögélt nálunk Almádiban. Szeretett apámmal együtt lenni, és hallgatta nagy élvezettel, mit beszél. Ezt, mint gyerek, megfigyeltem.

— Átjöttem Dezső, kicsit diskurálni — mondta az édesapámnak. Leültek a verandapadra egymás mellé, és Lajos bácsi kérdezett és apám felelt és magyarázott néki, amit ő élvezettel hallgatott. Azután nem egyszer Lajos bácsi vicces közbeszólással tréfára terelte a diskurzust.

♦ 182 ♦