Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Kik voltak a legjelentősebb, kiemelkedő költőink?
PAPAI DIAKEMLEKEK mindnyájan részesei voltak a kiválók dicsőségének, mert mindnyájan pápai diákok voltak! Aki egyszer átlépte a Kollégium küszöbét, mint diák, az már tagja lett annak a nagy Egységnek, annak a Testvéri Közösségnek, melynek Pápai Kollégium a neve. Bizony egyek voltunk hát a dicsőség átérzésében, mint egy család tagjai. És ezzel, ha megosztottuk vele, nem lett kisebb az Érdemkönyves dicsősége, hanem végtelenül megsokszorozódott. Kapossy tanár-elnökünk nemcsak tekintélyével és szellemével volt vezetőnk, hanem részt vett a munkában is. Hallatta szavát főképpen olyankor, mikor valamelyik munka vagy szavalat elbírálásában nem tudtak a bírálók dűlőre jutni, annyira elágaztak a vélemények. Ilyenkor aztán várta a Képzőtársaság az ő szavát. Minden tekintet reá szegeződött. Ünnepélyes pillanatok voltak, mikor tőle vártuk a felső és hiteles megoldást. És ő megoldotta bölcs szavával a megoldatlant, kibékítette az ellentéteket, közös nevezőre hozott bennünket, lecsendesítette a kedélyeket, mutatván az igazságot, mely előtt mindenki alázatosan behódolt. Az önkéntes munkák beadásakor joga volt a „dolgozónak” a titkárnál jelezni, vagy a műre ráírni, hogy kivel óhajtja művét bíráltatni. Ezzel a jogukkal szoktak is a tagok élni. Elég sokszor megtörtént, hogy Kapossy tanár-elnököt kívánták bírálónak. Ekkor olvasható volt a mű külzetén a szép betűkkel írt ajánlás: Kapossy Lucián tanár-elnök úrnak bírálatra mély tisztelettel ajánlja a szerző. Mikor Szabó S. Zsigmond egyszerre hatvan költeményt adott be, mind a hatvan költemény külzetén rajta volt az ajánlás. Valamennyit a tanár úr bírálta! Ünnepi ülések voltak ezek. De voltak ám nem ünnepi ülések is. Sőt kínos ülések, bírálatokat próbáratevők. Például: Valamelyik gyakorlottabb és becsvágyóbb szavaiénak, egy tehetős teológusnak eszébe jutott megtanulni és pódiumra vinni olyan költeményt, mint Vörösmarty „Gondolatok a könyvtárban” című költeménye. Vagy föllépett Arany „Hídavatásával”, „Éjféli párbaj”-ával, vagy az „Ünneprontók”-kal. Aztán nem úgy adta elő az illető, hogy egy megvető gesztussal azt lehetett volna rá mondani: „Semmi!” Mert nagyon is valami volt! Órák hosszáig el lehetett volna rajta tűnődni, hogy vele kapcsolatos gondolatait összeszedje, formába öntse és a szavalatot kellőképpen kiértékelje az ember. Igen ám, de az időnek meg az a természete, hogy eljár. Perc múlik perc után. És a bírálók közül senki sem állt fel, hogy az elhangzott szavalathoz hozzászóljon. A csend egyre kínosabb. Mindenki szíve a torkában ver. A szú talán perceg, de mintha a csendtől az is megijedt volna. És nincs senki, aki a csendet megtörje. A bírálók magukba mélyed- ve gondolkodnak. Van, aki balkezének hüvelyujját az áliához feszíti, mutató 113
