Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
OLE SÁNDOR váth Lajos, Kiss Lajos, Izsák József, Végh János, Somogyi Gyula. Csak a legkiválóbbakat említettem. Mikor a Kántus (persze most már csak a Nagy Kántusról beszélek) végigment énekszóval a Fő utcán és a Jókai utcán, sok ablak megtelt rózsákkal. És sokan sírva fakadtak. Mikor szegény Borsos tanár úr kisfiának a koporsójánál elénekeltük a „Miért nevelt virágot a tavasz” kezdetű gyászéneket, melyet egy diáktársunk írt, ennél meghatóbb halotti szertartást talán csak az Operaház énekkara tudhat végezni. De még most is elszorul a szívem, ha ráemlékszem. Igen kedves - és nehéz - énekünk volt az „Eltávozál, örökre hát” kezdetű gyászének. Egyszerűen csodálatos volt. Megrázó és kibékítő. „Egeknek szent ura - egeknek szent Ura, Végyed magadhoz őt - végyed magadhoz őt! Halljad fohászunk! Buzgó imánk szálljon Tehozzád ég és föld Ura! Ah! Ég és föld Ura!” A temetőn sokszor elénekeltük a vigasztaló éneket: „Hol a sírok zord ködén túl reánk örök tavasz virul!” Jól esett ezekről - habár csak röviden is - megemlékeznem, a tanár úrért, a Kántusért, a gyülekezetért és a temetőért. Hanem én egyszer megjártam a temetői kántussal. Nyolctagú kántust kértek. A tanár úr szokása ellenére vállalta. Azelőtt tizenkét tagnál kevesebbet sohase vállalt. Ezúttal tehát két-két ember énekelt egy-egy szólamot. Az első szólamot mi énekeltük Seefranz Sándorral. Én akkor már negyedéves teológus voltam, Seefranz Sándor pedig nyolcadik gimnazista, s nekem tanítványom. Nagyon szép, finom, selyem hangja volt, akár egy operaénekesnek, azért választottam magam mellé a tenoristák közül. A Fő térről történt a temetés. Április volt. Ez ugyan nem volt nevezetes, de az, hogy csúnya nagy szél volt, és csapkodta szemünkbe-szánkba a jó városi port, nevezetes volt. A háznál még csak ment valahogy az éneklés, bár ott is nehezen, mert az udvar huzatos volt, és szélcsend bizony ott se volt. De ott mégiscsak énekelt valamit - ha cikákolva is — Seefranz Sándor is, és ott még csak kezdte tömködni a zsebkendőjével a száját. Mikor azonban a szertartás után kimentünk a Fő térre, ott Seefranz Sándor kedves tanítványom irgalmatlanul és visszavonhatatlanul betömte zsebkendőjével a száját, úgyhogy én nem hallottam többé az ő szép, selyem hangját. Érthető volt ez, mert ő már ekkor a színi pályára határozta el magát, tehát nem akarta tönkretenni a torkát. Viszont ott voltam én az áldozat, mert nekem egymagámnak kellett a Fő tértől a Fő utcán, a Jókai és a Temető utcán át a temetőig és a sírnál a behantolásig a tenort énekelnem az áprilisi szélben. A végén kimerültem, s utána nyúlva feküdtem, majd egy hétig gyógykezelte Steiner doktor úr a szememet és torkomat, hogy elmehessek a húsvéti legációba! A teológus társaim pedig még ki is nevettek, hogy kellett nekem az operaénekes! .94'
