Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PAPAI DIAKEMLEKEK túlrepülni, lefényképezni a Holdat. És senkinek sem jut közülünk eszébe, hogy volt a századfordulón egy kis középiskolai tanár, aki a tudós szenvedélyével foglalkozott a Holddal, az író szenvedélyével pedig regényt írt róla. Lázba ejtette hallgató és olvasó közönségét vele, úgy hívták: Makay István. Hatvan éve már ennek! Ennyivel megelőzte korát! Csak ne nézzétek le a kisembereket! Talán Kolumbus nagy volt? Dehogy volt nagy. Csak hívő és vakmerő volt, és nekiment az ismeretlennek. Mi tette naggyá? Az, hogy fölfedezte Amerikát. Hát Shakespeare nagy volt? Mészárosinas volt! Mi tette naggyá? Az, hogy megvesszőzték, ami miatt Londonba került, hol megismerkedett a színházzal és megírta halhatatlan drámáit. Hát Petőfi nagy volt? Vándorlegény volt! Mi által lett naggyá? A költészete által, melyet kortársai csak kevesen ismertek fel, csak halála után döbbent rá nagyságára a világ! Talán Ady nagy volt? Bocskoros nemes volt! Mi tette naggyá? „Az új idők új dala”, mellyel betörte Dévénynél a kaput. Hát József Attila nagy volt? Szegény volt, kicsi volt, senki volt! Mi tette naggyá? Halálbakergető szenvedése, melyből megszülettek életének drágagyöngyei, fájdalmat lélegző versei. Ne nézzétek le Makay Istvánt se. Ki tudja, mivé lehetett volna, ha derékba nem törik életpályáját? Óh, én szerettelek téged, kedves tanárom. Tudom, hogy te is szerettél engem. Gondoskodtál rólam, szegény árva fiúról. Hetedikes koromban, mindjárt szeptember elején, tanítványt adtál nekem. Ez húsz koronát jelentett nekem havonként, aranyban. Kikerült belől a szállásdíjam (havi 8 korona), és még ruházkodhattam is. Szerettem, értettem, tudtam a te tárgyadat, a fizikát, és mikor negyedikes korunkban az algebrát te tanítottad nekünk, azt is éppen úgy, mint harmadikban a fizikai földrajzot. Meghatott szívvel gondolok arra, hogy noha nekem nem a te tárgyaidra volt adottságom, nem azokra születtem, mégis a legkedvesebb tanítványaid közé tartoztam; a tanítványt is azért adtad nekem Gulyás István személyében. Szárnyat ölt hát szívem gondolatja, és repül feléd, kedves tanárom. Nem tudom ugyan, hová mentél, merre mentél, minek utána letörtél és Pápáról eltűntél. Azt se tudom, mely föld mondhatja magáénak holttestedet. Hol van sírlakod, hol aluszod üstökös álmodat. De köti-e a hant, a rög a lélek gondolatát? Kijelölheti-e valaki a gondolat útját? Nem szárnyal-e szabadon oda, hol a gondolat, a fény, a lélek forrása van: Istenhez? Hol a menny lakói az ő királyi széke előtt letelepednek? Odaszállok a gondolat szárnyán, kedves Makay István. Ott adok hálát - földi tértől s időtől mentesen - sugártisztaságban, teéretted, hogy nekem adott tanárul téged! 75
