Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
PAPAI DIAKEMLEKEK Azt mondták róla a diáktartó háziasszonyok, hogy Borsos tanár úr „egy kicsit nagyon is borsos”. Csak azt nem értem, hogy ez a nagyon is borsos tanár úr, hogyan lehetett olyan édes, amilyennek mi ismertük. Mi volt a legborsosabb ítélete a rossz felelőről: „Hát tudniillik maga is egy abszurdum ember ám!” Ennél súlyosabb ítéletet senkire se mondott. Senkit se bántott meg. Még jól is esett az illetőnek, mintha az édesapja mondta volna. Egyszer haragudott meg egy társunkra igen. Ez egy nagy eszű, de lusta fiú volt, aki kizárólag az eszéből élt. A számtanban lehetséges ez, de például a latinban egy kis tanulás is szükséges hozzá. Például szószedés. Komoly, kedves és mindenkitől szeretett fiú volt ez. Jellemzője volt a rendíthetetlen nyugalom. Semmi nem izgatta, sodrából semmi ki nem hozta Borsos tanár urat. Valamivel úgy felháborította őt, hogy alig bírt magával, mert tanári tekintélyében érezte megsértve magát, és ezt mondta neki: „Ki innen!” A fiú kiment és másnap latin óra előtt kért és nyert bocsánatot a tanár úrtól. A tanár úr csak ennyit mondott neki: „Hát tudniillik úgy kell viselkedni, ahogy illik!” Egyszer - hetedikes koromban - én sem készültem el úgy, ahogy kellett volna, és ahogy szoktam. Kiszólított. A fordítás akadozva ment, mert a mondat bonyolult volt, s benne az összetartozó szavak széthányva. Bele kellett fúrnom magam a mondatba, hogy kivegyem, kihámozzam az értelmét. Ez jó, mert így is kell, de ezt otthon kellett volna megtennem, ezt mulasztottam el. Borsos tanár úr persze észrevette ezt, és segítségemre jött, csókolni való segítőszándékkal. A mondatrészek összeválogatásában akart segíteni. Egészen közel jött hozzám, hogy megérezzem jószándéka melegségét. Viszont az én hiúságomat bántotta az osztály előtt az, hogy én így döcögök, hogy így kell rajtam segíteni, s bizonnyal összeráncoltam a homlokom. Erre így szólt hozzám: „Azért ne haragudjék rám”! Ez az édes kérlelő szó jobban égetett akkor, mint egykor Antal Géza szava: „Ezt Ólé Sándortól nem vártam volna.” Édes volt, amint feleltetett. Jobb kezében a ceruza, az ujjai közt pödörgetve; balkezében a latin könyv, alatta a notesze. „Alany, állítmány” - mondta a felelőnek, kisegítésképpen. Azután jött a többi mondatrész. Mikor a felelő - akár jól, akár rosszul - lefordította a mondatot, utána ő is mindig lefordította, ezzel a bevezető szóval: „Hát ilyenformán volna.” Aztán elhangzottak ajkáról a szép, egyszerű, gömbölyű, ízes magyar mondatok, amiknek szépségét nem is tudom kifejezni. Mintha Vergilius és Tacitus magyar emberek lettek volna, és magyarul írtak volna! Lássátok, hogy lehet a klasszikusokból tanulni szépen beszélni magyarul! 51
