Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR Óh, mily boldogság is pápai diáknak lenni! Elnéztem sok-sok latin órán Borsos Istvánt. Könnyű volt, mert ő nem maradt meg a katedrán. Csak beírt az osztálykönyvbe, aztán jött le közibénk. Közvetlensége abban is megnyilatkozott, hogy közöttünk, a mi soraink közt állva töltötte el az órát. így aztán közvetlen közelről láthattam. Feltűnt nekem, hogy mindig ugyanabban a ruhában volt. Teljesen érthető, mert nagycsaládú ember volt. Az ő családjában, a tisztes tanári fizetésből, sok gyermeket kellett ruháznia. Aztán bajok, halálesetek is érték a családját. A családi gondok és bajok bizony nem voltak ismeretlenek őnála. Ő valóban átélte azt, amit tanított nekünk Horatiusból „Post equitem, sedet atra cura.” (A lovas mögött ül a sötét gond.) De éppen ezért csodálatot keltő volt az ő csinossága. Mindig csinos volt. Az ő ruhája mindig új volt! Egy szép, halványpiros nyakkendőt hordott állandóan. De ez a nyakkendő olyan szép volt, olyan tiszta, olyan új volt, mintha aznap került volna ki a divatboltból! Ragyogott a tisztaság Borsos Istvánon. Kálvin jut róla eszembe. Amilyen tiszta volt külsőképpen, olyan tiszta volt belsőképpen. Egy porszem nem lehetett az öltözetén, de nem férkőzött a leikéhez sem. Úgy állt közöttünk, mint egy örök pap, mint egy Melkhisédek, amint áldásra nyújtja ki kezét az osztályra. Úgy állt közöttünk, mint egy király, királya a tudománynak, királya a tudományközlésnek. Király és pap, tudós és hívő: egy volt az ő személyében. Tudósé a tudomány szépsége, hívőé az Evangélium szépsége. Szelíd szemében a mennybolt kéksége fénylett, mert békesség volt benne: a tudomány és a hit békessége. Tudta, hogy mikor a tudomány eltöröltetik, ugyanakkor a hit látássá változik. Mert meg fogjuk Istent látni, amint van. Azért mondta egyszer: „Szép ez az Aeneis; de hát mi ez az Evangéliumhoz képest!” Mivel Krisztusban élő ember volt, azért fáradhatatlan. Mindig munkában volt. Reggel 8-tól 12-ig tanított. 12-től 1-ig a családja körében töltötte az időt, miközben megebédezett. 1 és 2 óra között napilapokat olvasott a kaszinóban. 2 órakor már ott volt a könyvtárban, végezve a nehéz szellemi munkát, tanulmányozva a könyveket és újjá rendezve azokat a majd kiadandó katalógus számára. Pedig a délelőtti tanítás az iskola felső osztályaiban teljesen elég lett volna neki. A latin és görög órák! És őt a késő este vetette haza, hogy otthon a családja körében még csak aztán készüljön másnapi előadásaira... És mi, a tanítványai, sohase láttuk őt fáradtnak. Mindig frissen, derülten jött közénk. Mint egy újjászületett ember. Mint a plánta, melyet harmatcsepp szült újjá hajnalra. Az ő harmatcseppje volt az Evangélium. Azért bír el sokat. Terhe azért volt könnyű és édes. 50
