Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Tanáraink
ÓLÉ SÁNDOR játékokon az ország valamennyi főgimnáziumának ünnepi csapata; ott mérkőznek a legkiválóbbak és leghíresebbek. Készülnek rá minden erejük megfeszítésével; tornatanárok és kiváló tornászok erre fordítják minden szabad idejüket. És a pápai református főgimnáziumnak nincs tornatanára! Mi lesz itt? Megszégyenül, lemarad ez a drága intézet, amely mindig jeles volt a tudományokban is, de a testgyakorlásban, a katonai erényekben is! Mikor ez volt a sasfészke a bölcsészeinek is, de innen kelt először szárnyra, ha kellett a honvédő sereg is! És most nincs tornatanára! Na, nem kell mindjárt megijedni. Van a pápai kollégiumnak olyan tanára, aki klasszika filológus ugyan és a könyv szerelmese, de az ifjúság barátja és a katonai erények szerelmese is. Mert pápai diák volt! Ebben minden benne van. Nem kell félni attól, hogy fél a tornától, aki pápai diák volt. Egyszóval: Borsos István vállalta a torna tanítását a kritikus 1895—96-ik iskolai évben. Hogyan ment ez végbe? Talán vette a dobot az ölébe, a dobverőt a kezébe, és azzal verte a taktust nekünk a katonai rendgyakorlatokhoz? Nem. Nem is illett volna hozzá, nem is tette volna meg. Megmaradt ő Borsos Istvánnak, a komoly latin-görög tanárnak. Hanem voltak neki előtornászai, amilyenekben mindig bővelkedett a pápai iskola. Most is emlékszem néhányra, akikre nem emlékezni lehetetlen is volna. Eötvös Jóska volt az első közöttük, a nagy erőművész, a nagy súlydobó, aki akkor hetedik osztályú tanuló volt, s az első díjat hozta el az országos millenniumi tornaversenyről súlydobásból. Horváth Lajos volt a második, aki akkor csak ötödik osztályú volt, de Eötvös Jóskának erősen utóda, sőt tornaművészetben is, mert azokban az években senki sem tudta az „óriásit" úgy megcsinálni a nyújtón, mint ő, amiért el is hozta Pápára az aranyérmet az akkori tornaversenyekről. Horváth Rezső a harmadik, aki hetedikes volt, s a rúdugrásból brillírozott, páratlan csodálatot keltve itthon is, meg a millenáris tornaünnepen is. Marlovics Ferenc a negyedik, erős ifjú, Eötvös Jóska barátja. Ötödiknek feljegyzem Baldauf Gusztávot, a szintén kitűnő tornászt, aki akkor talán már nyolcadikos volt, később pedig pécsi evangélikus pap, akinek nevét viseli a pécsi evangélikus szeretetotthon, nyilván azért, mert ő alapította. Ezekre emlékszem, én, mint előtornászokra. Bizonyára voltak többen is, akik mint Borsos tanár úr szárnysegédei, kiálltak az egyes osztályok, mint a saját csapatjuk elé, és bemutatták a gyakorlatokat. Nemcsak bemutatták pedig, hanem csinálták is velünk együtt úgy, hogy mindig szépen, simán, méreg nélkül, komolyan és egyben vidáman ment végig minden. Nem kellett a dobverőt közénk dobni, ami nem is volt. Csak fölállt elénk a tanár úr egy emelvényre, mint a tanteremben a katedrára, és bemondta a rendgyakorlat nevét, az előtörsz 46
