Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
„Kis Petőfi” „Ilyenformán!”
PÁPAI DIÁKEMLÉKEK Kinek ne mozdulna meg a szíve? Soha el nem felejthettem Győri tanár úr szép magyar versóráit. Éppen ilyen felejthetetlenek Ovidius versei, amint ő olvasta fel, illetve szavalta el előttünk azokat. Én a Grófi útra mentem szerdán és szombaton a délutáni órákban, és ott tanultam hangosan Ovidius verseit. Nem törődtem vele, hogy sokan meghallják szavalásomat. Hadd épüljenek vagy sírjanak velem együtt mások is Ovidiuson. Néztek is ám a járókelők, csóválták a fejüket rajtam, hogy micsoda diák ifiúr vagyok én, aki ilyen buzgón szavalom ezeket az érthetetlenül gyönyörű deáki szavakat. Azt nem tudták szegények, hogy akikről én szavalok, azok szép latin iker csecsemők, akiket Sylvia vesta papnő szült erre a világra, szép ikerfiúk, akiket azonban az atyai uralkodó nem akart élni hagyni, hanem kitetette őket a Tiberis folyó sása közé, ételül a farkasoknak. A farkasok azonban nem megették, hanem fölnevelték a fiúkat, s ezek egyike: Romulus lett alapítója a nagy, a híres Róma városának, melyre máig is büszkén néz a világ, s máig is azt tartja, hogy minden út oda vezet. Én pedig csak szavaltam tovább az ovidiusi költeményt, szavaltam oly érzéssel, hogy talán a földi is sírt a Grófi úton, mikor mondtam: „Nata simul, moritura simul, Simul ite sub undas, corpora!” (Egyszerre születtek, egyszerre kell meghalnotok: egyszerre menjetek a habok alá, kisgyermekek.) Ilyenformán zajlott le az én első három évem a pápai kollégium gimnáziumában. „Kis Petőfi” „Ilyenformán!” Hiszen ha csak ennyiből állt volna! Túlságosan egyszerű lett volna! Talán úgy megy az, hogy a diák megtanulja jól-rosszul a leckéit, lemorzsolja egymás után az éveit, leteszi valahogyan az érettségit, sőt még az egyetemi vagy főiskolai vizsgáit is, és aztán megjelenik a világ előtt, a világ pedig megsüvegeli őt? Nem mondom, így is lehet. A világ így is fizet. A pápai kollégium azonban nem így nevelt bennünket. SS* 23
