Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)

A kollégiumban

PAPAI DIAKEMLEKEK- Jaj, te Sándor, dehogynem ragozható, csak többese nincs neki, de az egyese ragozható - mondja ezt Varga Gyula.

Erre észbe kapok. Az ám! Persze, hogy ragozható. Nemo, neminis, nemini, neminem, nemine. Tudjátok, miből lett ez a földindulás? Abból, hogy zavaromban arra gondoltam, hogy ez a „nemo” szó rendhagyó szó, de nem arra gondoltam, hogy többese nincs, hanem azt hittem, nem ragozható. Ez a buta tévedésem okozta a vihart.- Hát azért nem lesz ám ebből semmi. Győri tanár úrnak elmegy a mérge, aztán elfelejti az egészet - vélekednek többen.- Én azt mondom, hogy be sem írta a négyeseket - mondja Baditz Antal.- Nem hát, műfelháborodás volt az egész - vélekedik Patay Emil.

Becsöngettek magyar órára. Bejön a tanár úr, megáll a katedrán, végignéz

rajtunk, de arca már nyugodt, szeme mosolyog. Helyet foglal. Beír az osztálykönyvbe. Aztán föláll és újra mosolyog. „Most hallani akarok egy szép feleletet magyarból” - mondja.- Elmondja a leckét: Ólé Sándor.*

Elmondhattam, mert én benne voltam a magyar leckében, a magyar lecke meg énbennem. Hát elmondtam. Mintha mi sem történt volna velem az előző latin órán. Csak a szívem volt forró és a hangom ellágyuló az izgalom miatt. Különben hiba nélkül és úgy, ahogy mindig szoktam a magyart mondani. A tanár úr pedig leszállt közben a katedráról és előttem megállva így szólt hozzám: - Most mondd meg, édes fiam, mi volt veled az előző órán?- Tanár úr kérem, énvelem az történt, hogy zavarba jöttem és tévedésbe estem. Hogy miért jöttem zavarba, nem értem; hiszen én még sohasem jöttem tanár úr előtt zavarba. Hogy miért estem tévedésbe, azt már értem: azért, mert zavaromban nem tudtam gondolkodni. Az jutott eszembe, hogy a „nemo” névszó rendhagyó szó. De nem arra gondoltam, amire kellett volna, hogy többese nincs; hanem arra gondoltam, amire nem kellett volna, hogy nem ragozható. Pedig tudom, hogy ragozható. Hiszen álmomban is el tudnám mondani az eseteit: nemo, neminis, nemini, neminem, nemine. Tízpercben Varga Gyula nyitotta ki a szememet. De nem mertem tanár úrnak mondani, hogy nem ragozható. Inkább hallgattam. S ez a hallgatásom hozta indulatba tanár urat, amit nagyon szégyellek. Legyen szíves tanár úr megbocsátani nekem. - Erre erőt vett rajtam a sírás.

‘ (Ezt az oldalt a pécsi 48-as téren egy pádon ülve a térdemen írtam. 1965. VI. 30.)

<£>• 21 “%*