Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
A kollégiumban
PAPAI DIAKEMLEKEK És ez a szigorú tanár milyen gyengéd tudott lenni azokhoz, akik kedvére tudták a leckét. Hát még azokhoz, akik a föladott szavakat el tudták mondani hiba nélkül sorban, először latinból magyarra, aztán magyarból latinra. És ennél még volt feljebb valami: ha valaki a már letárgyalt olvasmányt könyv nélkül tudta latinul! Ilyenkor oly édes, oly boldog, oly gyermekien kedves tudott lenni nemcsak ahhoz a fiúhoz, aki így tudott, hanem az egész osztály boldog részese lett a kiengesztelődésnek és megbékélésnek, mely végbement a Tanár Úr szívében. Ilyenkor langy tavaszi szellő rezdült meg a szívünkben, s vidám lett, kedves lett a latinóra. Volt rá eset, hogy a lágy zefírből még Pfuhl Tivadarnak, Stökl Hiador Jenőnek és Síidi Lajosnak is kijutott, akik ott álltak kint a katedra előtt, mert így szólt hozzájuk a Tanár Úr: Na, fiaim, most helyre mehettek, hanem azt megmondom, hogy holnap reggel fölmondjátok nekem a mai leckét, mert különben nem lesz kegyelem! - Oh, áldott órák, szép diákkorunk áldott órái! Az én szívem húrja most is megrezdül az emlékezéstől, mikor e sorokat írom.' Én nagyon megszerettem Győri tanár urat. Igyekeztem is mindig kedvében járni. A föladott szavakat mindig el tudtam neki sorban mondani. És az egyszer már lefordított latin szöveget mindig tudtam könyv nélkül latinul. És ez jóformán semmi fáradságomba se került: oly szívesen és oly könnyen tanultam, mintha nekem találták volna ki a dicső rómaiaknak ezt a gyönyörű, klasszikus nyelvét. De volt nekem egy igen nagy hibám és bajom is. A számtanban gyengén bocsátott el engem az én édes csőri elemi iskolám. Csodálkozni nem lehet rajta. Igen népes, hatosztályú, egytanerős iskolában a számtan igen kemény dió volt. Szerencsém volt, karácsonyig ezt is Győri tanár úr tanította, aki egy kicsit kirántott a mély, sáros fertőből engem, mire megérkezett az új számtantanár Makay István személyében. De egyszer Győri tanár úr is elvesztette a türelmét velem szemben, és ezt mondta: “Eredj haza, ahonnan jöttél!” Meg is írtam édesanyámnak, hogy vigyenek haza. Édesanyám elfutott a levéllel Nagy Dienes tanító úrhoz, aki kinevette édesanyámat az ijedtségért, meg engem is a levélért. Mi lenne a világból, ha minden semmiségért mindjárt megijednénk? El kell várni a vásár napjáig. Sándorkát azért vittük Pápára, hogy tanuljon: Győri tanár urat pedig azért állították oda az iskolai katedrára, hogy tanítson, nem pedig azért, hogy a tanulókat hazatanácsolja. Majd ha év végén megbukik a számtanból, akkor beszélhetünk arról, hogy taníttassuk-e tovább vagy ne. <á>» 19 • (1965. VI. 29.)
