Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
OLE SÁNDOR- Bizony, mondom én, ez nagy kegyelem, mert nekünk szakadó esőben is mennünk kellene! És eltöltötte szívünket a hála Isten iránt, hogy most nem szakad az eső. Ő, Izsák Jóska, mint teológus és nagylegátus. „Izsák úr” volt; én pedig, mint kislegátus, csak „amice” voltam, ami szép latin szó; és a jelentése is szép, mert azt jelenti: „barátom”. De csak latinul voltam „barátom”, magyarul csak amice voltam, mert egy kislegátus nem lehetett a nagylegátusnak barátja. És ez a rangkülönbség a vízben is megtartatott közöttünk. Meg ám, még akkor is, mikor nagylegátusnak fel kellett emelnie a ferencjóskát, hogy a vízbe ne érjen. Ami pedig nem nagyon emelte a rangot és úri méltóságot. De ha az nem is, emelte a vízben való járásunk. Mert ez lassú, kimért és mértéktartó volt. Nem siettünk, nem gázoltunk; hanem jártunk, amint illett legátusokhoz, még nagylegátushoz is. Aki nem próbálta még a vízbenjárást, próbálja meg. Abban megtanul lassan, kimérten, „előkelőén” járni! Előkelőén! Méltósággal jártunk. Hogy ne mondjam: sétáltunk”. Izsák Jóska volt a gróf úr, én a kasznárja. Igaz: ez a kettő nem szokott együtt sétálni. De a víz nagy úr. És ha párosul vele a legáció: nincs kibújó. Egyszercsak megérkeztünk a Garamhoz. Megtaláltuk a révet is. Ekkor már csak három akadály volt előttünk, ami miatt nem érhettünk Garamszent- györgyre. Egyik az volt, hogy a révész a túlsóparton lakott és már az igazak álmát aludta a kunyhójában, a másik meg az, hogy sötét este volt, mikor a Garamhoz értünk, s a révész ha nem aludt volna, se láthatott volna bennünket. De a legnagyobb baj az volt, hogy a révész süket volt. Kiáltozhattunk mi neki torkunkszakadtából; semmi választ nem adott, semmi jelt nem mutatott, mintha szándéka volna minket a túlsó partra átladikáztatni. Pedig kiáltoztunk.- Hej! Hó! Hahó, hej! Semmi válasz. Semmi jel. Semmi fény. Még csak egy gyufaszál se gyullad, hogy reményt keltene bennünk. Ez volt a kétségbeejtő állapot. A tengert megúsztuk, és most a folyónál rekedünk meg. Nem jutunk el Garamszentgyörgyre. Itt kell töltenünk a parton az éjszakát! Itt, csuromvizesen, ahogy átjöttünk a tengeren. Már fáztunk is. A hideg rázott bennünket. Vacogtunk. Főképpen ő, a nagylegátusom, azért elkezdtünk újból kiáltozni, sőt kiabálni, mint Jágó és Rodrigó kiabált Brabanciónak.- Hej! Hó! Hahó! Brabanció! Ébredj Brabanció! Brabanció ugyan fölébrendt az Othellóban, de a mi Brabanciónk a kunyhóban nem ébredt föl. 166
