Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
ÓLÉ SÁNDOR A legációválasztás egy héttel történt az ünnepi szünidő előtt. A választási sorrendet minden osztályban az osztályfőnök állította össze a tanulók előmenetele szerint. Első választók voltak a hatodikosok, aztán következtek az ötödikesek és így tovább lefelé. Persze, hogy a javát a hatodikosok vitték el. De még az ötödikesek legációi is jók voltak, a negyedikesekéi már szegényebbek; a harmadikosoknak már nem is mindig jutott. Egy héttel a választás előtt már tűzben égett az arcunk, hogy hová is jutunk. Mikor pedig a választás ideje elérkezett, hasonlított a Kollégium a méhkaptárhoz. Ahogy a méhek zümmögnek a kaptár körül, úgy zümmögtünk, zsibongtunk, sürögtünk-forogtunk mi a Kollégium falai között, a választási terem előtt. A választási teremben ott ült az asztalfőn a teológiai igazgató úr, mint főiskolai igazgató, mellette a főiskolai szénior, mindkettő oldalán egyik-egyik dispenzátor. Mindegyik előtt ott volt a legációk jegyzéke. A leválasztott legációt megjelölték s utánaírták a leválasztó nevét. A soron levőket úgy hívták be, hármat egyszerre. Káprázott a szemem, mikor beléptem; mert mindég volt valami célkitűzésem, amiről álmodoztam, ahová menni vágyódtam; de amit ritkán értem el. Régi vágyam volt Kömlőd, Dad, Bököd, a tatai egyházmegyében. Egyszer úgy volt, hogy no, most elérem. Bemegyek a terembe. Nagy izgalom fogott el: jaj, megvan-e még? Nemcsak izgultam, hanem még szédültem is. Az elém tett jegyzéken nem láttam a neveket, mert ugráltak előttem a betűk. Csak úgy odamondtám: Kömlőd, Dad, Bököd! Erre az egyik dispenzátor kinevetett, a szénior pedig (ez volt a drága Csomasz Dezső) sajnálattal tudatta velem, hogy ezt a legációt egyik előttem választó már leválasztotta. Erre én keserűségemben is, szégyenemben is, mérgemben is, azt mondtam: akkor nem kell egyik sem! És ki akartam menni a bizottság elől. De az igazgató úr és a szenior úr megsajnáltak és visszaszólítottak. Azt kérdi tőlem a szénior úr, hogy ugye, én csóri fiú vagyok. Mondom, hogy igen. Haza akarok-e menni Karácsonyra? Igen. Nahát akkor válasszam le Ősi, Berhida, Kiskovácsit, az közel van a szülőfalumhoz. így lettem én ötödikes koromban Karácsonykor „Ősi, Berhida, Kiskovácsi”-n kisle- gátus. A gyülekezetek nagy szeretettel fogadták a kislegátust, mint a pápai anyaoskola gyermekét, aki házról-házra menve átadta nékik az anyaoskola üzenetét. Mert üzenet volt az, amit a kislegátus házaként elmondott: az élet üzenete. Hej, mert voltak idők, nagyon szomorú és hosszú-hosszú idők, amikor az anyaoskola is ott ült szomorú fogságban, a babiloni vizeknél, mint az árva eklézsiák, sírván és keseregvén, nem küldhette hát az élet üzenetét. De most íme: itt a kislegátus, az édes kisdeák, az anyaoskola követe, amit ő mond, az az öröm, a szabadság, az 158
