Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Történetek és apróságok a Főiskola életéből
ÓLÉ SÁNDOR szinte mindig részesített engem. Belemártogathattam kenyeremet a zaftba! Milyen jó volt ez nekem, Istenem! A királyok nem ehettek különbet! Aztán úgy siettem a levesek kihordásával, hogy én lehessek az első a csengőnél és én csengethessek be a diákoknak a konviktusra! Mekkora ismeretséget és népszerűséget jelentett ez nekem! Hiába, csak visszavert szívem a harangozósághoz! De nemcsak a térítők élvezhették a Konviktus jótéteményét. Nem mindenki volt teljesen szegény; de voltak elegen, akiknek jól esett a segítség. Sőt olyanok is voltak, akik konviktusi segély nélkül, féltandíjmentesség nélkül, egy kis ösztöndíj nélkül, ki se tudtak volna tanulni. Gondolok itt a szegényebb sorsú parasztfiúkra, munkásfiúkra, szegény pap- és tanítófiúkra, alacsonyabb sorsú tisztviselők gyermekeire, általában a szegényekre. Ezeknek is adott a Konviktus 20-30-40 forint segélyt, a szegénység, a magaviselet és a tanulásban való előmenetel irányában. Micsoda segítség volt ez, a fél- vagy egész tandíjmentességgel párosulva, esetleg ösztöndíjjal kiegészítve! És még más segítség is volt. Erre még visszatérek. A Kollégium szocializmusa más téren is érvényesült. Sok szegény, elöregedett, magával tehetetlen házaspár, özvegy és szerencsétlen ember kapott ebédet a Konviktuson. Szénior koromból emlékszem, hogy lehetett vagy húsz - ha nem több - ilyen család Pápán. Déltájban már kezdtek totyogni a megtöpörödött öregek fazékkal, lábossal, bögrével kezükben a Kollégium udvarára. Valahol letelepedtek, többnyire a konyha előtti téren, vagy másutt az udvaron, várva a Kollégiumból kiözönlő ifjúságot, ami egyetlen élvezetül maradt számukra az életben. Ok tudták, hogy az ifjúság az élet, az ifjúság a jövendő. Sokszor elnéztem őket, szegényeket, s ilyenkor az jutott eszembe, hogy a Konviktus egy valóságos szeretetház. Voltak, akik nemcsak ebédet kaptak ingyen a Konviktuson, hanem vacsorát is. Sőt még olyan is akadt közöttük, aki reggelit is kapott. Ilyen volt például a diákok kedvence: „Muc-muc” bácsi, aki arról volt nevezetes, hogy tudott latinul. (De ezt csak a kis szecskák hitték el neki.) Ilyen volt Borsó Józsi, aki meg arról volt nevezetes, hogy tudta: melyik magyar király mettől-meddig uralkodott. Mind megmondta egyszerre, még a legjelentéktelenebbet is. Ilyen volt Drakk Maxi, aki pedig arról volt nevezetes, hogy egész napon át ott állt a Farkas Giziék háza előtti kerítéshez támaszkodva, arccal a Konviktus felé fordulva. Az égvilágon semmi más nem érdekelte, mint a konviktus. Ha szóltak hozzá, csak ennyit válaszolt: „Jelentem Drakkot”. Azzal vége volt a párbeszédnek. Mintha most is látnám, amint tele marokkal ette szegény a túróscsuszát. Hát a szegény Érsekné, aki ott „sétált” naponta a Fő tértől a Szélesvízig, nagy *£* 156
