Ólé Sándor: Pápai diákemlékek (Pápa, 2004)
Lidi néni
ÓLÉ SÁNDOR jek, amíg Kutassy Mariska néni, Geöbel Ilona néni el nem kergették onnan őket. Na, hát akkor, mi is térjünk vissza Lidi nénihez. Lidi néni azért sem hasonlított Sári nénihez, mert ő egyáltalán nem guggolt. Nem is tudott volna guggolni. Szalmafonatos széke volt Lidi néninek, de akkora, hogy abban elveszett volna Sári néni. Sári néni ráncos orcájú, sovány vénasszony volt, akin csak úgy lógott a ruhája, mintha villával lett volna ráhányva. Oh, de Lidi néni egészen más volt. Neki nem volt ránc az arcán, ruhája nem lógott derekán, szemüveg volt ugyan az orrán, de szeme nem szomorú, szava édes volt, nézése vidám. Súlya felülhaladta jócskán a száz kilót. Ezért hát az ő hátas és karos szalmafonatos széke nem is szék, hanem trónus volt, minden székek közt a legnagyobb. Az ülése is fejedelmi volt Lidi néninek. Akár trónusa karjára tette, akár karbafonta kezét, mindenképpen fejedelmi volt. Tekintete, ha szemüveg nyergeit az orrán, messzirenéző volt s ilyenkor nézése kevély, szava gőgös volt. Nem lehetett Lidi nénit lenézni, s közönséges kofaként kezelni! Ohó! Ha te így próbáltál volna feléje közeledni, Attila villámló szemével találtad volna szembe magadat, s megperzselődtél volna annak tüzében! Hanem aztán, mikor egy kisdiák érkezett Lidi nénihez, egy kis szecska, rögtön megváltozott Lidi néni. Orráról azonnal lekerült a pápaszem, szeméből eltűnt a hidegség, nézéséből a kevélység, szava nem volt már gőgös, hanem édes és meleg, mint édesanya szava, és csak ennyit mondott a kis szecskának: „Édes kis szívem!” vagy: „Édes kis csibém!” Mert Lidi néni nagyon szerette a kollégiumot és annak diákjait. Érettük élt és szenvedte a vándorlás fáradalmait napról-napra, hétről-hétre, évtizedről- évtizedre, egész életére. Előbb a kollégium egyik sarkában sátorozott, aztán meg itt a promenád sarkán, ahol óriási tere volt és az egész pápai világ szeme rajta volt. Aki Rómában járt, nem járt Rómában, ha a pápát nem látta. Aki pedig Pápán járt, nem járt Pápán, ha Lidi nénit nem látta! Ha nem köszönt Lidi néninek egy jónapot, ha nem ment oda hozzá, nem vett tőle kiflit vagy veknit, körtét vagy almát, és nem ivott nála egy szörpöt vagy pezsgőt, akkor nem volt Pápán! Mivel pedig Lidi néni nagyon szerette a Kollégium diákjait, meg lehet érteni a bizalmas viszonyt, amely közöttük volt. Lidi néni általában „ifiúr”-nak hívta a diákokat. De aki bizalmasabb, melegebb szívű, olvadóbb természetű volt, az „édes kis szíve”, „édes kis csigája” volt Lidi néninek, ha kicsi volt, és „édes lölköm” vagy egyszerűen „lölköm” volt. Ez már olyan tekintély volt, hogy úgy válogatta neki a piros almát Lidi néni. ss* 140
